Megszólít a sír, mely rejti tested
Megölellek majd, ha melléd fekszek.
Mélyen fekve is tudod, hogy imádlak
Tested adta testét feletted növő virágnak.

Hívnak magukhoz elmúlt nyári órák
Kérnek engem, hogy én is velük menjek
Feletted állok, most hideg ősz van
S kezei virágodra hulló leveleket tesznek.

Némán szólsz hozzám most is
Mindig így marad, szavak sosem voltak
Csendesen nézlek téged most is
Mindig így volt, nem lesz hangja a szónak.

S ha majd tavasznak szelei felélednek
Akkor majd üvöltünk hangtalanul újra
Minden fájdalomtól gyötört testünk
Összeér fáradtan, de készen az útra.

Megszólít a sír mely rejti tested
Magához hív a fa, melybe eltemettek
Váljék otthonommá az a föld
És legyen, legyen megnyugvásunk végre!