Fohászkodhatnék még ezer éjen át képzelt istenekhez,
Kik sosem hallják meg hangomat.
Teremthetnék magamnak száz új illúziót,
S rajzolhatnék helyedre számtalan új arcokat.

Törhetnék jeget, tavak hátán puszta öklömmel
Hol Te lennél víz a vastag jég alatt.
Várhatnám még sok-sok évig az olvasztó tavaszt,
Hogy szemembe nézz, miből annyi könny fakadt.

De nem kell se isten, se rajz, se illúzió
És nem hiszem, hogy kéne bármi is...
Sötétségben élek már, a végtelen télben,
Ott, hol elfeledték már örökre a vigasztaló tavaszt.