1. rész

A víz forrón --gőzölögve csobog a sarokkád hideg márványkövére, és mint nagy vándor bejárja annak minden szegletét teret hódítva magának a forrósággal. A szemei csak a vizet nézik, ahogy csepp-csepphez tapadva csöppé csöpp-csöpphöz tapadva folyássá és a folyás folyammá duzzadva csobog és loccsan az émelyítő zöld víz tükrére mely lámpafényben sivár és áttetsző.
Megfogom a karját és a cseppnyi értelemmel mely két nyár alatt kiburjánzott bennem csak a nevét suttogva mosolygok:
-Tyipó… -és gyermeki kacaj hagyja el torkom-… loccsi-poccsiba!
Fátyolos szemeivel rám tekint, de miért sírna, miért akar sírni azt nem tudom csak annyit mond:
- Rendben kicsim várj egy picit levetkőztetlek és utána mehetsz fürödni.
Engedem hogy levegye rólam a csöppnyi felsőt mely elvész érdes ujjai szorításban ahogy a zárt ajtót kémlelve fülel. Lefektet a pelenkázómra, rám mosolyog szemei könnybe lábadnak. Az egyik keze után kapok….
-Semmi baj…-suttogom gyermeki hangomon mely inkább szívébe markol mint nyugtatná és én ismételem önmagam mert nem nyugszik a lelkembe fickándozó kis láng:
-Semmi baj…-terpeszbe rakom lábaim és gyomromból megindulva egy halk hang hallatszik a pelenkán keresztül felkacagok:
-Puki volt!- nevetem csengő hangommal a szavakat mely bátyám arcára is mosolyt és egy kis elhaló nevetést csalt.
-Puki volt!- ismétli ő is a szavakat vidámabban és megsimítja arcom. Figyelmemet valami érdekes dolog vonja el az arcán és a gyermeki kíváncsiság nyugtalanító tüze kimondatja velem a varázsszavakat:
-Ez mi ez….-kérdőn figyelem őt.
Szabad mancsával a szemeit törli miközben vetkeztet és így felel:
-Ááá… ez csak könny volt. Ne törődj vele!
-Szeretsz!
-Szeretlek!- feleli fátyolozódó szemeivel, ahogy a loccsiba tesz…

2. rész
(Álombéli elmélkedés)
Az álmaim mindig kegyesek hozzám, néhol kegyesebbek, mint az a szürke valóság melyben mindennapi unalmas életemet élem, mely nem mindig édes, mint a csoki torta koktél meggyén lévő hab fergeteg. Ugyan kinek van joga élet és élet között különbséget tenni vagy netalán bíráskodni élet és halál fölött, talán az egyik ember élete fontosabb, mint a másiké… nincs igazság a világban nem is lesz… nekem se fog senki sem parancsolni, hogy erről álmodhatsz és erről nem! Álmaimban szabadabb vagyok, szárnyalok emlékek, korok és események között. Határom a végtelen, mely sokká nem szab korlátot sőt talán nem is fog. Nincs joga megszabni az álmaimat az leszek mi szeretnék lenni, abban hiszek miben akarok…. Néha már én is unom ezt a sivár ízetlen létet, mikor nyomott lélekkel kalapácsként sújtó kezeimmel összetöröm a reggeli ébresztőórát… kinyújtóztatom végtagjaimat és elgondolkodva azon, hogy ma jó vagy rossz napom lesz ráveszem magam , hogy kimoccanjak a biztonságot nyújtó pamut-tengerből. Mindennap megfordul a fejemben az öngyilkosság, mert pesszimista hangulatom van vagy mert elrontották a kedvem vagy csak eljátszadozok a gondolattal, mely mindig így kezdődik ~Mi lenne ha most én…~, de mindig ott van a „ha” mely visszatart és ennek egyetlen oka van mégpedig Breki Király. Hogy ki is ő… azt nem tudom egy kis szülemény inkább lény, mint kitaláció a valóság kivetülése, melynek éppoly lényegtelensége van, mint annak, hogy engem Breki király tart vissza a haláltól. De hát tudnivaló, hogy a valóság épp úgy kesze-kusza, mint eme kis kedves lény léte elmém falai közt, ki álmomban oly tájakra kalauzol oly érzelmekkel ismertet meg utolsó ments váramként, mely erőt öntve belém arra késztet, hogy éljek.

3. rész

A buksija az ajtóval koccan egyet… alig éri el azt a fényes szürke izét… nyújtózkodik, picit felnyög, majd egy pillanatra megvan, megcsúszik és a pelenkás popsiján csücsül.
Az ajtó fáradságtól nyikkanva egyet kitárul… a sötétség lovagjai utat hódítanának maguknak a fényben de ott semmivé válva szétfoszlanak….
A kis vándor száját egy ’Hú’ hagyja el, majd hamar feltápászkodik először négy kézlábra, majd két kis párnás tappancsára ugrik fel… kicsit billegve elindul és átlépi a fény határát… mindent árnyak fertőznek kicsi szíve és szeme előtt ijesztő óriások és kis goblinok kergetőznek, de csak képzeli… mert ezek csak holmi elrettentések, melyeket a nagyok mondanak, ha ő rosszat tesz, mégis a sötétben a képzelet mennyire megelevenedhet…
és éppen eliramodna… gyorsan kapkodva tappancsait kiszaladna, de ekkor egy ismerős hangot hall meg és eszébe jut a cél:’ Tyipó’.
Hát fölmászik az ágy végére, hol testvére farönk vastag talpai pihenek… feláll, kicsit egyensúlyozik, mint légtornász, majd elindul a pamut tengerben, mit a takaró teremt.
Jobb után a bal és bal után a jobb… a megfelelő pillanatban megiramodik és alvó testvére nyakába veti magát… hopp… egy horkanás… és egy mély kacaj, amit követ annak érdes ismerős álmos hangja… elkapja Breki király csöpp vastag vádlijait mindkét kezével, ahogy megfordul az ágyon és a magasba emeli a kis királyt… csak úgy játékosan, mit a kisgyermek megkacag és rugdalózva bátyja mellkasán landol… együtt nevetnek ezen a szombati hajnalon… Tyipó és Breki Király!
Kihitte volna, hogy Tyipó megéri még ezt a napot….
Vége