A kocsma neve: Fekete Tulipán
A címere ólomból kiöntve a tető fokán
Az ajtó gyönyörű-szép rozoga
Ahogy benyitok leszakad diófa pántja!
A kocsma pultja áprilisi dió
Rajta a vázában májusfa
A székek lábán rózsa futtatva
Párnák bélése selyem-ibolya
Az asztalok üvege vörös smaragd
A lábuk maga bükkfa alap.
A kocsma levegője kristálytiszta
Misztikusan terjed a füstölő ködje
És a csodálatos ámbris illata!
Talpam alatt ropog a padlózat
Minden lépésem után
A száraz földben egy-egy lábnyom-sorozat marad.
Az asztalnál három férfi ül, ’én’ leszek a negyedik.
Szívük, mint a kocsma címere… szerelemtől összetörve…
Koromfekete.
…
Mert a reménytelen szerelmesek bélyege:
A fekete tulipán.
…
Az első férfi… kicsit komor,
Arca barbár… fegyvere sörétes,
Bakancsáról csorog a sár,
Ruhája az erdő színe,
Ő az erdőjáró vadász,
Szerelme volt az őz míg le nem lőtte
Mégis ki volna más!
…
A második férfi… kicsit szomorkás,
Arca sima… keze érdes,
Kezében összecsukva metszőolló vár,
Szerelme volt a virág
Míg túl nem öntözte
Lelkében elhalt egy világ!
…
A harmadik… egy fekete köpenyes,
Csuklyás… rosszkedvű halál,
Csont kezében kaszája zárul,
Szerelme míg el nem ragadta
A hálóinges elveszett lány
Ki kezében lépett át a Pokol Kapuján!
…



A negyedik… hát én vagyok,
Mégis ki volna más,
Kezemben még fehér a fekete tulipán,
Szívem szerelmes, csak szerelmemben van még
Bizalom hiány…
Fejem fölött eljárt 17 nyár,
Hangulatom az van, a tinta maga a lelkem,
Örömöm az írás…
Éppen most is írom
Kedves kis versem,
Minek témája egy kocsma,
Amit a reménytelen szerelmesek
Úgy neveznek, hogy:
Fekete Tulipán…