Széttört világ az enyém: benne múltam,

jelenem és repedező jövőm,  -

mindenkié ilyen, tehát panaszszó

miért jönne, s gyűlne lustán a könny?

Mindig tudtam,  -  s igazán most tudom csak,

a nemlátókra nézőn, hogy mi fáj,

milyen árnyak mozognak nincs-útunkon,

s a Gondolat mily megcsúfolt király!

Mindig tudtam,  -  s igazán most tudom csak

az ember milyen árnyszerű halott.

Egyaránt fáj az árnyakhoz beszélni,

s az is, ha közöny-csendjük hallgatod.

Ó, Csillagom! Miért nem mondtad akkor,

hogy a Jóság szétfoszló pillanat,

s kábít a Szép bár, érben felparázslik,

de elmúlása csak fájdalmat ad?!

Széttört világ, árnyból formált halottak,

nézzétek, mint ég égi végtelen,

mint menekül minden a pusztulásba:

életnek elhitt tört élettelen!

Nem lenne jobb: a sötét Tűz előtt még

megállni, s szólni, MÁSKÉNT: „Nem tudom,  -

csupán hiszem.” ? S nem-hívőn is belátni:

együtt megyünk szomorú nincs-úton?!

Széttört világban álmodnék, s felébreszt

minden,  -  bár olykor elkábít a Szép,

s fénytelt erekben más-játékú Ének,

hulló hitek közt más Hit, Messzeség!

Ó, Csillagisten, szív-Álomvalóság,

vérszín dalodban egész a Világ!

Ha nem vagy is, egyedül Te vagy mégis,

s csillagkönnyekkel ékes koronád.