Betévedtünk ide
a semmibe nyíló szobába
ahol az árva kanapén ülünk
te meg én
és a gyáva fény
messzire bujkálva
kerüli tekintetünk
mert nekünk már
nem izzik homlokunkon a láz
szívünkben csak a
pillanat homálya
kotorász ,
mint fehér bot
a járda szegélyén.

mi nem vagyunk más
mint egymás árvája
mert előttünk régen bezárta
ablakát a nyár
sivár elmúlásunk
halott lapjait lustán sodorja
a dülöngő idő

A soha ki nem mondott
ismeretlen vágy suttogása
végtelen semmiben kószálva
álmodóra vár.