Régen volt. Nagyon régen. Az emberek még jók voltak, szelídek, kedvesek, segítőkészek. Persze. Mert egymásra voltak utalva. És én éltem akkor. Minden közös volt. Csak a bánat nem. Senki nem ért rá bánkódni a más baján, mert sok volt a munka: túl kellett élni. De én még emlékszem rá. És így most nehezebb.
Az emberek most sem érnek rá. Futnak mindig, mert dolgozni kell, túl kell élni. De sokan már örülni sem érnek rá.
Régen volt az is, hogy megmentettem ezt a testet az enyészettől. Fiatal volt még, és akkor veszítette el talán a boldogságát. Lehet hogy örökre, mert már én sem tudom neki visszaadni. Megkeseredtem, mert rájöttem, hogy ha a lélek magára van utalva, akkor nincs senki, aki segítene rajta.
Mindenki a saját dolgával törődik, én meg egyedül vagyok, mert egy vagyok azon kevesek közül, akik már nagyon régóta létezünk. A többiek elszálltak, beleolvadtak az emberi létbe, megszűntek létezni, mert úgy egyszerűbb volt. Akik meg később születtek, azok meg nem ismerték az embereket régen, így ez megfelelt nekik. Senki nem ért meg. Vagyis talán szinte senki. Lehet hogy van más vérrokonom, aki öreg, mint én, de azok is már csak kevesen. Mert nehéz látni az embereket. Sokkal könnyebb kilépni ebből a gyarló létsíkból és újra lélekként élni. Vannak talán olyanok is, akik rombolnak dühükben. Vannak, akik sírva menekülnek.
Én még itt vagyok. És voltam akkor is, amikor megsajnáltam őt. Azt a szegény kislányt, aki senkinek se vétett, de a világ vétett ellene. És később is ott voltam vele.

A fák közül léptem ki a holdsütéses rétre. A fű ezüstösen hullámzott a lábam alatt, a lány kabátját pedig barnára festette az alvadó vére. Sokáig figyeltem előtte, rosszindulatú volt és fiatal. De finom, érzéki, izgató, nem tudtam neki ellenállni. Ott hagytam a fák tövénél, hiszen minek is cipeljem magammal, az éjszakai állatok eltakarítják a maradékot, engem meg senki nem ismer fel.
Egy régi dallam motoszkált a fülemben, és én engedtem a kísértésnek, lassan elkezdtem táncolni és dúdolni. A csontom velejéig belém izzott a dal, és végre újra szabadnak éreztem magam. Egy kis idő után egy másik hang is csatlakozott az enyémhez. Én a dallamot dúdoltam, ő a szövegét. Mintha maga az énekes jött volna el oda, hiszen minden hangot kapásból eltalált, ismerte a szövegét és a ritmust. Mikor a dal végére érünk, egy másikat kezdett el, ahol már női énekhang is folt. Tudtam a szövegét, és ismertem jól minden hangot, így mikor kellett, én is élethűen járultam hozzá az énekléshez. Közben viszont azon járt az agyam, hogy vajon hogyan került oda ez a valaki, akit nem is látok, nem is hallok, csak az illata ér el hozzám és a hangja, hiszen ezt az előadód nagyon kevesen ismerik.
Az ének egyre hangosabb lett, majd mikor normális hangerővel szólt, az erdő állatai mind menekültek, én viszont összerázkódtam a gyönyörűségtől, hiszen ez a hang, amit kiadott, ez a sikoly a dalban, amit most végre nem csak hallottam, hanem éreztem is, ez a hang hívott engem egy másik lényhez, aki talán valahol egy kis részben olyan, mint én. Mikor úgy éreztem, hogy kiszakadok a lány testéből, felállt a halott mellől, végre láthattam, láttam is, ahogy a vér lefolyik az állán, ahogy szeme sötéten és gyilkosan villan, ahogy hosszú haja a vállára esik, és éreztem az illatát, amit az őszvégi szellő fújt felém, éreztem belőle a gyűlöletet és a felajzottságot. Én is ugyanazt éreztem, mert áradt belőle valami mélyről, ami taszított és vonzott egyszerre.
Éreztem rajta, hogy ő is ugyanúgy gyilkos, ahogy én is, és az a fajta őrület lángolt benne, ami engem is hajtott. Letérdeltem támadóállásba a reflektorszerűen megvilágított réten, és vártam, hogy ő is ugyanígy tesz. Nem csalódtam, támadási helyzet támadási helyzetet vált ki, majd vártam, mígnem azt éreztem rajta, hogy feszült, ugrásra, vérontásra kész. Akkor egy kicsit megmozdultam, mintha lendültem volna felé, de igazából nem mozdultam el. Ő viszont elrugaszkodott, és már repült is felém, ám az utolsó pillanatban pontosan kiszámolva húzódtam félre, majd mikor még a levegőben volt, rávetettem magam, így én kerültem felülre úgy, hogy nem is számított arra, nem tudott felkészülni, ezért is lettem én nyertes helyzetben. Leszorítottam a földre, és fogammal a nyaki ütőerét kerestem. Mikor megtaláltam, nem szakítottam fel, hogy meghaljon, hanem forrón szuszogtam rá.
Miközben repült felém, volt időm hogy megnézzem, testileg az én korosztályom, fekete ruhában. Ahogy viszont ott feküdt tehetetlenül leszorítva, sakkban tartva alattam, éreztem, hogy a gyűlölete irántam fokozódott, de ugyanúgy fokozódott az is, hogy kíván, hiszen magamfajta vámpír volt ő is. Azelőtt még nem találkoztam olyan sötét lelkű vámpírral, mint amilyen ő maga volt, és ez viszont engem ért felkészületlenül, így nem tudtam uralkodni magamon, de nem is akartam, öltem és öleltem volna egyszerre, és igen, sokáig téptük egymást, mint két vadállat, mert az új érzéstől elgyengült a kezem egy pillanatra, és kirántotta a karját, ellökött, rám ugrott, és ő lett volna felül, és már harapott is, de elfordítottam a fejem, így nem a nyakamat harapta, hanem egymás száját téptük véresre. Édes volt ez a fájdalom, ahogy az ő vére is, ami mámorított, küzdésre hívott, ahogy az én vérem őt, karmoltuk, haraptuk, löktük, húztuk egymást, egyikünk se bírt a másik fölé kerekedni tartósan, majd a ruhát téptük egymásról, ha már egymás haját nem értük el, nemsokára viszont egymásba olvadtunk, de közben is folyton harcoltunk, küzdöttünk, a végső gyönyör előtt még vagy százszor elszakadtunk, majd újra vissza, és ez így ment a végső elgyengülésig, hiszen feladásról szó sem lehetett, két egyenlő fél nem tudta a másikat legyőzni.
Mikor a fájdalom és a gyönyör végső harcát kifújtuk magunkból valamelyest, rágyújtottam, és megkínáltam őt is. Ketten füstöltünk az éjszaka vége felé, hajnal előtt pár órával, majd bemutatkoztunk egymásnak, és napkeltéig beszélgettünk. Akkor viszont elmentünk hozzá, és a végkimerülés határán ájultunk bele az ágyba.
Az egész napot átaludtuk, majd a következő naplementére keltünk. Teljesen más volt így, éjszaka előtt, azután is sokszor felrémlett, hogy mennyire más volt mindig nappal, és milyen volt éjszaka. Mintha nem ugyanaz a lény lett volna, nappal a kedvesség és a szeretet, éjjel a gyilkos gyűlölet. Szinte egyik pillanatról a másikra esett végletből végletbe, ahogy a nap utolsó sugarai is lebuktak a horizonton a fák mögött. Nappal mindig oda tudtam hozzá simulni, és úgy aludtunk, becézett, egyszer vett nekem egy láncot, amit azóta is a bokámon hordok, viszont éjjel még én is féltem tőle, pedig még senkitől és semmitől azelőtt.
Viszont ennek ellenére, vagy éppen ezért szerettem. Kellett nekem úgy, ahogy volt: kedvességgel és olthatatlan dühvel együtt.
Emlékszem, különösen kegyetlen tudott lenni az emberekkel. Egyszer láttam, ahogy rátalál egy holdfényi romantikát kereső fiatal párra. Nem lettem volna a lány helyében. Halkan mögéjük ment, majd mikor mindketten felfelé néztek, észrevétlenül egy mozdulattal letépte a srác fejét, és már ott se volt. Sokáig hallgatta, ahogy a lány sikít a fájdalomtól, kedvese elveszítése fájdalmától. Az egész erdőben megállt az élet, levél se rezdült, ő pedig sírt, sírt megállíthatatlanul. Vagyis csak én gondoltam így. A vámpír megállította a könnyeit örökre. Kilépett a fák takarásából, éppen a lánnyal szemközt, és elindult felé. A lány észrevette őt, és segítségkérően nyújtotta felé a karjait. Mikor látta, hogy a sötét alak megáll előtte némán, letörölte könnyeit, és úgy maradt, nem zokogott néhány pillanatig, mert megdöbbentette az arckifejezés, amit látott. Mikor tudatosult benne a feléje sugárzó kegyetlenség, újra sikoltozni kezdett, de már nem a fájdalomtól, hanem a halálfélelemtől. Tudta, érezte, hogy neki is itt a vég, próbált előle menekülni, futott az erdőn keresztül, de mindig szembe találta magát a saját halálával, bármerre fordult.
Nem volt nehéz követnem őket, futottam én is utánuk, majd az egyik alkalommal, hogy a lány elé került a vámpír, megállt, a lány is, hogy másik irányba forduljon, észrevettem, ahogy rám villantotta a vér szagától őrületbe forduló tekintetét és a fák sötétjében is fehéren izzó pokoli mosolyát, megértettem, hogy azt akarta, hogy én is játsszak vele. Erőt merítettem belőle, és rögtön én is ugyanazt éreztem, mint ő, én is kifulladásig akartam kergetni a lányt, így én is az áldozat után rohantam. Ő megelőzte, és megint előtte termett, majd mikor a szerencsétlen elfordult, ugyanazt látta ott is: gyilkolási vágytól izzó tekintetet, ádáz vigyort. Megdöbbenésében állt ott pár másodpercig, majd a háta mögött is ezt látta: társam közelebb ment hozzá, majd én is, így fogtuk ketten közre, hogy nem tudott már semerre sem menekülni. Próbált kitörni, de nem engedtük, mindig egy apró sebet ejtettünk rajta, amik nem voltak veszélyesek, de egy idő után már nagyon sok karmolásnyomból szivárgott el a vére, és kezdett elgyengülni. Akkor hátrarántottam a fejét a hajánál fogva, és rögtön érezhette egy éhes vámpír követelőző lihegését a nyakán, majd még egyét a másik oldalon. Mi egymásra villantottuk a tekintetünket, és egyszerre haraptunk. Még élt, amikor egyszerre két külön testből származó kéz tépte fel a mellkasát, kirántva onnan mindent, amit vér járt át valaha, és forró volt volt még a tűnő élettől. Finomabb volt az a vér, mint bármi, amit azelőtt ízleltem.
Sokszor volt ezután is, hogy együtt mentünk vadászni, olyankor a vér mámorító illata mindig eszünkbe juttatta az első éjszakát, és ugyanúgy estünk egymásnak. Viszont egyre többet gondoltam az én vérfarkasomra, akit már nagyon rég nem láttam, és így, amikor az egyik vadászatomon, amikor egyedül mentem, és találkoztam vele, rögtön a nyakába borultam, és ott az erdő csendjében szeretkeztünk sokáig. Mennyivel más volt az, tele simogatással és gyengédséggel, nem vad, hanem szelíd és teljes.
Amikor másnap délben visszaértem a vámpírhoz, ő rögtön megérezte rajtam a vérfarkas-szagot, azonnal tudta, hogy mi történt, és a nappal közepén váltott át olyanra, mint amilyen éjszaka szokott lenni. Bármi másnál jobban megijedtem akkor tőle, és egyértelmű volt, hogy többet nem találkozunk.
Elváltunk akkor, én menekültem magam és az addig általam ismert világ elől, de még sokáig ott csengett a fülemben az a győztes-fájdalmas-őrült sikoly, ami belőle szakadt ki. Egy új társaságba érkeztem egy új helyen, ahol viszont nem tudtam teljes életet élni. Belülről emésztett az a fájdalom, amit a társam elvesztése okozott, nem bírtam mást hallgatni, csak azt a zenét, amivel először találkoztunk, ami őrá emlékeztetett.
Egyszer még visszamentem hozzá, de akkor már talált mást, egy szánalmas kis leányt, aki egyáltalán nem őrizte magán a vámpírok felsőbbségét. Elküldött, hogy semmi értelme nem volt annak, hogy odamentem, hiszen mindketten tudtuk, hogy ennek örökre vége.
Azután kimentem hát az éjszakába, és a teliholdnak sikoltottam a fájdalmam.