Ha meghalsz, én nem leszek melletted gyászoló rokon.
Inkább elvérzek vergődő alkonyokon;
Csendben nézem, ahogy vérem folyik a
borostyán közt hozzád, a homokon
Csendesen megállok sírodnál, széttárom karjaim:
Lassan rám telepszenek az éjszaka árnyai
Álmaim - akár a villámsújtotta fa - kettéhasadnak
Lassan, oly lassan eszi testem a múló idő
Jó benned feloldódni, múlani, mállani, mint a kő
Keresztté leszek a sírodon.
Kenyér és só a torodon
Gyerekkorodból maci a polcodon
Jellé a meztelen Holdon
Csontjaimról a húst, a bőrt
Mielőtt hajnalban felfalja
az Éj testét a Nap
múltam árny-kísérteti
visszajárnak, s fojtanak, mint a pára, a köd
Lemosni várom az esőt.
Konokul-makacsul,
dühvel-daccal
mert érzem, emléked
agyamban egyre fakul,
egyre fakul,
egyre fakul.