Már hajnalban fölkelt, hogy átnézze még az utolsó tételeket. Kiment a kollégiumi társalgóba, a szobatársai még aludtak, a lusták, nekik nem volt dolguk. Fogta fénymásolt lapokból álló paksamétáját és elkezdte olvasgatni a különböző kézírással rótt sorokat. Néhány tételt szellősen, apró női betűkkel írtak, némelyiket szinte kibogozhatatlan, zaklatott ákombákomokkal.
Leült az egyik szétkoptatott huzatú székre, amiből a térdhajlatnál kikandikált a sárga, koszos szivacs. Leült a ragacsos asztalhoz, aminek lapja forgácslemezből készült és sarkairól leszakadt, följött a műanyag, faerezetet imitáló borítás. Lapozgatott, tudta, ebből már nem lesz komoly tanulás, kinyitotta az ablakot, a szobányi kis teremben rossz volt a levegő, a falak, a bútorok kárpitja, a függönyök árasztották a magukba szívott dohányfüst büdösét. Ott állt egy darabig, rágyújtott, hallgatta a vidám feketerigók énekét, és arra gondolt, hogy ő is lenne ilyen vidám, sőt még sokkal vidámabb, csak lenne már túl a vizsgán… csak sikeresen lenne már túl a vizsgán! De addig még vissza van néhány óra. Ki tudja, talán fél nap. A tanár nem volt épp kegyetlen, de azért tudni kellet, amit tudni kellett. Vissza is ült tanulnivalója fölé, kis idő múlva egészen elmélyült benne.
Így töltött el egy-két órát, majd elment lezuhanyozni, különösen élvezte, amikor egyedül volt ilyenkor, úgy látszott, aznap csak neki kellett korán kelnie a folyosón. Megborotválkozott, kiöltözött, lement reggelizni és kávézni a büfébe. Ide már nem vitte magával fénymásolatait, a táplálkozás, kávé, kávé melletti reggeli cigaretta örömét nem szerette megrontani ilyesmivel. Ezután még egy darabig fel-alá járkált a kollégiumban, gyomrát halvány izgalom szorongatta, fejében némi szaktudás keringett.
Végre elérkezett az idő, bement az egyetemre. Séta közben mélyeket szippantott a levegőbe, teleszívta tüdejét az épp virágzó hárs illatával. Ó, csak lenne már túl rajta, ez az utolsó vizsga, ezután szabad, ezután arra fordítja drága idejét, amire akarja, ezután látni sem akar könyveket, jó darabig, talán szeptemberig, legalábbis olyat nem, amit mások utasítására kell elolvasnia! Édes semmittevés vár majd rá, csak sikerüljön, nem is érdekli, hányast kap, csak egyest ne, a többi nem számít, csak ne kelljen utóvizsgáznia!
Odaért, néhány embert megvárt, majd ő is bement. Szerencséje volt, a 7-es tételt húzta, a kedvencét, a tanár barátságosan mosolyogva hallgatta a szépen felkészült vizsgázót. 5-öst kapott. Erre nem számított, nem számított rá, hogy ekkora szerencséje lesz, kilépett az irodából, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, kinyitotta indexét és fürge kézzel fellapozta az oldalt, ahol most tartott. Ez tényleg 5-ös! Ezt a rohadt nagy mázlit! Alig fért a bőrébe. A maradék többiek feszülten várakozó érdeklődésére elújságolta a hírt, mire irigy, féltékeny pillantások kereszttüzébe került. Innen menekülendő, gyorsan a tanulmányi osztályon termett, hogy leadja a leckekönyvet. Vége, rendben, mehet, most már szabad. Nem tudott betellni az érzéssel, egész testében bizsergett, még mélyebben szívta magába a szerte a városban terjengő hársillatot, ami csak fokozta eksztatikus zsongását. Anélkül, hogy tudott volna róla, szájtartása enyhe mosolyban állandósult, szemei ragyogtak.
Irányba vette a kollégiumot, ám alig, hogy megpillantotta az első kis kocsmai teraszt, ellenállhatatlan vágy tört rá egy aranyban csillogó, hűvös, gyöngyöt eregetve szénsavas sör után, nagy, öblös, harmatos korsóban. És persze: mi akadálya? Bár vissza akart térni szobájába, kivetkőzni a kényelmetlen ünnepi göncből, ledőlni néhány órára, és bár hajnalban kelt, úgy a Nappal és az első horgászokkal egyidőben, most egyáltalán nem érezte magát álmosnak, fáradtnak. Épp ellenkezőleg: majd ki csattant, úgy érezte őrület lesz úrrá rajta, ha nem csillapíthatja kedélyét egy jó pofa, kesernyésen édes, hideg sörrel.
Ennek a gondolatmenetnek a vége már a kis terasz egyik asztalánál érte. Az első korsóval viszonylag hamar végzett, aztán kikérte a másodikat is, amit már lassabban, nyugodtabban szopogatott. A harmadiknál tartott, amikor a szomszéd asztalhoz leült egy középkorú pár, már kissé megereszkedett húsú, ám kedves pillantású nő és ezüstös hajú férfi. Fehérbort rendeltek, majd amikor elkezdték kóstolgatni, a férfi, mintha csak valamiféle ügynök lett volna, olyan csodálatos szavakkal és trópusokban kezdte dícsérni e finom tájbort, hogy a diák, söre fogytával igencsak megkívánta azt. Azonnal kért is egy pohárral. Csakugyan, nagyszerű volt, úgy érezte, bár nem értett a borhoz.
Úgy a második pohár felénél kezdte elunni magát itt. Úgy érezte, most már eleget üldögélt, már dél is elmúlt, eleget hűsölt itt az árnyékban, eleget hallgatta a madarak játékos csicsergését, fák zúgását, nézte, ahogy a langy szellő bele-belekap lányok könnyű nyári ruhájába. Felhörpintette hát a maradék, kissé savanykás, mégis kellemes zamatú fehéret, fizetett és újra megcélozta kollégiumát. Ahogy kilépett a napra, igencsak megérezte fejében az elfogyasztott szeszt, az eddigi bizsergés kellemes zsibbadásba ment át, szemei kissé vizenyőssé váltak. Ebből az irányból célja felé útja egy nagy parkon át vezetett. Ez volt a „nagypark”, nevéről egyébként fogalma sem volt, de nem is volt rá gondja. Most sem igazán sietett, még lassított is léptein, hiszen ráért, néhány órája szakadt rá majd’ háromhavi szabadság. Hallgatta a nyáreleji park hangjait, szökőkút csobogását, leült egy padra, rá akart gyújtani. Most jött csak rá, hogy elfogyott a cigarettája. Sebaj, tovább üldögélt itt, pihengetett. Eközben egyszercsak beszédfoszlányokra lett figyelmes, padja mellett vadrózsa bokrosodott, mögüle hallotta a társalgást. Ki tudja, talán tőlük kérhet egy cigit. Megkerülte a növényt, egy padon ketten ültek itt, riadtan pillantottak rá, az egyik, ölében kezeivel, tartogatott valamit. Ismerte őket látásból, ők is fellélegeztek, látván, hogy csak valamelyik évfolyamtársuk közeledik. Cigarettát nem tudtak adni, de megkínálták épp készülő füves cigijükből. Végülis, miért ne fogadhatná el a meghívást, ugyan eddig valamennyire igyekezett távol tartani magát ezektől a dolgoktól, de ma ünnepelni kell, ma mindent szabad! Elszívták, közben beszélgettek erről-arról, mindenféle érdektelen dologról, az iskolával kapcsolatban, az egyetlen közös témában, amit találhattak. Végül, ahogy elnyomták a csikket, a két füves elpárolgott, magára hagyva az ünneplő-ünnepeltet. Ő még állt ott egy darabig, tulajdonképpen nem gondolt semmire, tett néhány tétova lépést, majd összeesett.
Késő délutánra járt már, mire magához tért fetrengve a fűben. Kissé zúgó fejjel, izzadságtól csatakosan tápászkodott fel, most már semmi sem volt, ami visszatartsa, most már tényleg vissza kellett jutnia szobájába.
Így is tett. Ismét beállt a zuhany alá, ismét egyedül, hiszen ebben az időpontban nem igen volt szokás zuhanyozni. Kényelmes ruhába bújt, megette maradék ételeit, amit még talált, majd jóllakottan, kissé fáradtan, de inkább kábán, enyhe fejfájással üldögélt ágyán. Valami nagy-nagy ürességet érzett most, nem tudta mi legyen, mit kezdjen magával, egy kicsit elkezdett félni a nyártól, az unalomtól, ami vár rá. Ült és maga elé nézett, mintha mélyen elgondolkodna, pedig nem gondolkodott, ahhoz túlságosan lefárasztotta agyát az elmúlt hetekben. Úgy ült, mint egy lélegző húskupac, mint egy oktalan állat, mint egy céltalan senki. Az egyetlen dolog, amire most gondolni tudott, ez volt, és egyre kínosabbá vált erre gondolnia.
Hirtelen nagy zajjal felszakadt az ajtó, szobatársai rontottak be, kifaggatták a vizsgáról és leráncigálták a büfébe.
Itt már javában folyt az élet, szokatlanul sokan voltak vizsgaidőszakhoz képest, ők is megértek széket szerezni. Asztallal nem volt gond, hiszen majdnem mindenhol ismerősök ültek. Helyet foglaltak hát ők is, valaki elment a pulthoz és jó tíz perc múlva tért vissza két üveg vörösborral. Poharanként tért vissza barátunkba is az élet, sápadt testébe a szín, mintha vámpírtámadás után kellene pótolni az elvesztett vérmennyiséget. Poharanként lett szava egyre hangosabb, amit ő maga is észrevett, így próbált kissé visszavenni az iramból, nem akart hasonlóan járni, mint délután.
Sok időt töltöttek, sok poharat ürítettek itt, már le ment a nap, be is sötétedett, amikor csikk- és hamuhegyeket, szemétkupacokat, üres, szétégetett műanyag poharakat – egyszóval duhajpusztítás nyomait – hagyva maguk után felkerekedtek és nekivágtak az éjszakának. Langyos volt az idő, sokan jártak az utcákon, sok szép lány, akiknek mindnek kellett valami szépet mondani, egy-két teraszon ötletszerűen még ittak valamit.
Így telt hát az est, nagy mulatozásban, míg végül egy táncos szórakozóhelyen kötöttek ki, ahol szem elől is tévesztették egymást. Főhősünk pedig boldogan vetette magát a táncba, és egészen hajnalig meg sem állt. Nem mintha egyfajta táncparkett-ördöge lett volna, de itt végre megtalálhatta azt a közeget vagy környezetet, ahol teljesen feloldódhatott, csak ropta, nem kellett figyelnie semmire, megszűnhetett körülötte a külvilág, ugyanakkor, mintha ő is megszűnt volna, és senki nem is várt el tőle mást, megszabadult mindenféle viselkedési kényszertől, kiereszthette végre a gőzt, nem is emlékezett, mikor volt erre utoljára alkalma.
Aztán végülis kissé elfáradt, pontosabban csak a tagjai fáradtak le, úgy érezte, szusszannia kell egyet, aztán akár folytathatja is a táncot. Közben, ahogy körülnézett, látta, hogy megritkult a tömeg, körbejáratta tekintetét, de társait nem találta sehol. A társait nem, de az egyik pultnál egy igen bájos kis hölgyet pillantott meg, aki ismerős is volt neki, talán az egyetemről, talán máshonnan, mindegy, ez most nem is érdekelte, az élet érdekelte csak, hajtani kezdte vére, ha eddig nem hajtotta volna, hát most egykettőre a pultnál találta magát, és rögtön heves udvarlásba kezdett, olyannyira, hogy szinte ő is meglepődött magán. A lány meg mosolyogva hallgatta szövegelését, ami annyi mindenről szólt, hogy hamarosan az egész teljesen szertefolyt. Ez a beszélőt egyáltalán nem zavarta, jóllehet ő is tisztában volt vele. Hamar kiderült, hogy egy kollégiumban laknak, és a fiú csodálkozott, és kissé, de a kelleténél cseppet sem nagyobb mértékben szégyenkezett, hogy nem jött rá azonnal. A lány lassan indulni akart, hát persze, elkíséri, nehogy még megtámadják, vagy valami baja essen. Egy barátnőjével érkezett a helyre, őt még meg kellett várni, aztán indulhattak. Hamarosan jött is a kövérke, csúnya barátnő, az ifjú gavallér nem örült neki, nem is pusztán személye miatt, már olyan szépen látta maga előtt az eseményeket, ahogy szépségével kettesben sétálgatnak haza. Mindegy, nem volt mit tenni, elindultak hármasban, szórakoztatta hát mindkettőjüket. Könnyedén fecsegett, közben eszébe jutott, hogy – leszámítva a délutáni néhány órás alvást a parkban – már vagy huszonnégy órája ébren van. Mennyi minden történt ezen a napon! Hajnali tanulás, rigófütty, ami már most is felhangzott, a vizsga, mint vízválasztó, aztán milyen kellemes volt ott üldögélni a kis teraszon, bár az ezt követő kalandját kihagyhatta volna, nem érdekes, megtörtént, nagyobb baj nem lett belőle. Aztán a mulatozás a büfében és utána ez a kellemes nyári éjszaka! Bolondozva haladt a lányok mellett, azok kissé fáradtan nevetgálve hallgatták.
Úgy tíz perc séta után értek a gyalogos felüljáróhoz, ami egy út és számos sínpár fölött ívelt át. Rá merőlegesen, a sínek vonalában, alatta jó néhány, fölötte két vezeték húzódott, két oldalán védőrács, a két fölső vezeték alatt egy-egy rácsos védőszerkezet, kis kaput, kalitkát képezve a járat fölé, arra az esetre, ha valamelyik drót leszakadna, ne az arra járókra essen. Mindkét oldalára, a járókelőket figyelmeztetendő, kitéve a tábla: „Vigyázat, nagyfeszültség! Megérinteni, megközelíteni életveszélyes”. Több sem kellett Don Juanunknak, már mászott is föl a rácson, hiába kérlelték a lányok, hogy ne tegye. Másztában még meg is mosolyogta e naiv, lányos ijedelmet, jól esett neki, hogy féltették. Ahogy azok (most már) lélegzet-visszafojtva nézték, ő már fönn is volt a ketrec tetején, kaján vigyorral kezdett felegyenesedni. Aztán túl közel került a vezetékhez. Nem akarom részletezni. Csak az oldalsó védőrácsok akadályozták meg a szénné égett holttest további zuhanását.