9. Mondtam ki az első számot, ami eszembe jutott. Vágás kell. Nem maradhatunk a stúdióban. Kifele még éreztem a kajaszagú szekrényeket. Messze a tárolótól állt egy ablak. Mosolyogtam, majd becketti mosolyként tűnt rólam. Nem volt oly nagy fényesség. A lámpákat lekapcsolták már fél órája. S kiléptem a sötét utcák bolyongásába. Céltalan felhők között nem látszott a hold. Nem is néztem többet az égre aznap. Tizenegy óra körül leültem a folyópartra. Kezemben ott égett halványan a cigaretta. Sárga, kék, fekete. Félrehajtottam fejem. Nem volt velem az a megérthetetlen ismeretlenség. Ledobtam. Az ideiglenes tűzoltókarikák csapkodták meg arcom. Rég túlléptem már a hideg, a csípős télen. Csak én. Lenéztem a kövezetre, melyen csak porszemeket, és hamut véltem felfedezni. Nagynak éreztem magam, idegenen nagynak. Pár gyalogos futott végig a szemem mellett, arcuk, folyosók előtt álló részeg szonettek, sanzonok takaróiban burkolva… Nem hitték még, hogy van más élet. Nincs. Csak magam nyugtattam meg egy pillanatra, de azonnal visszatértem sztoicizmusom mentsvárába. Képzetemben mindenki nevetett. Magamon magam nevetése.
Egy másik utca felállásából kedvtelen rohanások erőltették a sötétséget. Még a pályaudvaron is ültek olyan emberek, akik csak engem figyeltek. Padlók talpán kiflit ettem. Mínusz gyökből vontam. Mint egy igazi felszabadult munkás. Még egyszer verest akarok, vihogtam. A gyermekkor már nem volt az enyém.
Leültem. Koszos, hideg volt a beton. Csak a ház állt velem szemben. Két fény volt megszikrázva a függöny mögött. Olvasott e ghazalt? Gondolkoztam egy pillanatra. Megértettem a választ, de kérdés nem volt. Mást várnak el tőlem. Nincs másról írnom. Rendelések bűze foglalkoztat, tovaillan egy gondolat… Nehéz tisztelet. Nincs sors.
Elkezdtem mesélni. Foglalkoztatottak egyes csoportjai ültek mellettem. Feltűnt egy pillanatra arcunk, de felejtünk. Összerakásom furcsa. A közvilágítás akadozott. Esőt jósoltak. Ilyenkor már nincs sem villám, sem dörgés. Csak a tiszta, és kietlen eső. Fehér kezemmel papírokat tépek össze. Kis galacsinokat készítek. Gurítok. Miért veszed el, miért nincs kardél, hol fejezetek lapjain ballagnánk tovább a felakasztott kabátok csendjébe. Miért zárt ajtó a csend, ha nem vagyunk ott? Miért fagy meg a paplan, ha nincs vízből? Belefekszem. Az érzések sírva jönnek a konyhába való menetelés elől. A kétéves álmok a réten, s a létrán. A sivatag, a szürkeség, az mozdulatlanság kereket fon karjaim köré. Nyugtatót tömnek belém, fehér ruhás emberek, papucsok visszhangját már nem hallom. A távolodások önmagamtól, visszarántanak néha - néha a párnára. Már nem akarok onnan is felébredni. Végigviszem, végig kell vinnem azt a gondolatot. Egy létra, amely nem is megmászhatatlan. Karakterek rengetegén visz az ember útja. Nem lehet még életem felén. S ki törődik Hölderlinnel? Ideggyógyászok segítségét nem várhatjuk. A létra csak magasabb lesz. Kétévesen meg akartam mászni. Most száguldok újra, lecsúszom, majd fel mászok az egyik fokra. Kezem a rozsdába mélyesztem, arcom a fém ízű vasnak tapad. Zuhanok. A meggondolatlan számok körülölelnek, hideg kézzel nyúlok utánuk. A tükörben görbén látom a tükröt.
A ház fala omladozik. Kis rések között rejtőzhet egy boldogság. A szemek naggyá nőnek szememben. A kis tárgyak elvesznek a mélyben. A nagyok is. A sarok után már nem látom, merre futnak a repedések. Elvesztettem réseket. Minden fény kialudt. Az utca lámpája is. Állatok szaladgáltak az utcán. Felkeltem. Zsibbadt lábam a részegségbe kent betonba emelgettem. Magam is részeg voltam már. Foszlányok jutottak eszembe. Kikészítettem a várakozásaimat, s nem mentem vissza arra. Néha olyan nyomokat kavarnak fel, melyek visszahúzódnak egy üvegpohár gin emlékére. Egykoron fogyasztott emlékeim viszontagságaiban becsül egy - egy tüskét. De lassacskán elhallgat. Nincs több amire már büszkébb lennék. Nincs akarat, mely nagyobb. Hogy mi ez? Nem tudhatom. A kérdés mindig könnyű. Fáradt tudatom az aluljárók csöndjében nyugszik. Képek, leköpött képek a falon. A kultúra utolsó foszlányai. Fekete tépett ruhámmal közeledek a metró oszlophoz. Ráhajtom fejem. Talán találok valamit. Nedves. Csöpög a víz a nyakamba, hagyom. Megmozdul valami bennem.
Gyermek kiált bele az éjszakba. Visszhangzik a táj. Az utca halk rettenés. Állandó változás. Göndör szelek fújnak, kiszárad könnyel áztatott szemem. Hív a szép, hív a messzeség, nem lesz álom. Nem szállok. Kívánok valamit, az érintések furcsa álmodozásait.
A vendéglő megtelt. Az asztalok félre vannak húzva. A pulthoz ülök rendelek whiskyt. Iszogatom józanságom.
Hazautazom. Megvetve az ágy. Más vagyok. Hajamban turkálok, lehajtom fejem a meleg, puha párnára. Felnézek a plafonra. Halovány mosolyt erőltetek magamra. Érezni akarom a pillanatot. Nem múlik.

*

Kilenc. Mondtam ki az első számot, ami eszembe jutott. Vágás kellett. Nem maradhattam a stúdióban. Kifele még éreztem a kajaszagú szekrényeket. Messze a tárolótól állt egy ablak. Mosolyogtam, majd becketti mosolyként tűnt rólam el. Nem volt oly nagy fényesség. A lámpákat lekapcsolták már egy órája. S kiléptem a sötét utcák bolyongásába…