A Nap már elbukta harcát,
ereje lassan elfogyott,
Véres kendőbe burkolja félholt arcát.

Földöntúli zenét játszik
a tündöklő ezüst Hold,
Halovány emlék kép, hogy élő is járt itt.

A fagyos szél karjaiban
még a halott is fázik,
Inkább elmerül a férgek habjaiban.

remegve dúdol Halk fohászt ,
s imára fonja két kezét,
“Bárcsak megszűnne minden érzés,
s elcsitulna ó, ezer kétség
a tejfehér köd tengerben,
hol azt is elfelejtem,
milyen a világ, s az ki lakja,
milyen az ember, ember által halva.”