Mi marad, hogy érezd,
Valami még lesz…
Hogy nem kész még a kép,
Mit születésedtől fest az égi piktor.
Hiányzik még sok szín,
Meg a huncut fintor,
Mi az elégedettség jele,
Mégsem leszel boldog vele.

Pedig mondta az anyu:
„…Nyugodj már bele,
A sors ellen, nincs apelláta.
A lázadó elbukik sorra,
Mindhiába!
Megannyi filmben láttad,
Ha az élet egyenruhát ad,
Azt kell hordani...
Aztán majd csak alakul,
Lazul a kötöttség váratlanul…
De te várj türelmesen,
Meglesz a jutalmad gyermekem”…

Nyolcvan év bölcsessége
Sír szemében,
Mosolyra ritkán csábítható régen.
Mi marad akkor? – kérdem.
Számít,
Hogy mindenem adtam ODA,
Ahová éppen kellett a csoda,
Kié az érdem?
A kérdés ostoba.

Te írod sorsod nincspapírra,
Tapasztalat tollával javítva…

Nagyon jól emlékszem,
Bármi volt az étel,
Csak jó anyám kezéből
Vehessem azt el.
Vajas kenyéren, nyárízű paprika,
Saját termesztésű.
Vastag húsú csoda.
Gyermekkorom vidám,
Dözsavü illata…
Ez is ott a képen,
Életem festményén épp’ hogy…

Mert régóta már,
Az én kezemből finom az étel,
Ahogy anyám tanított, szeretetével.
Vajon sikerült-e továbbadnom mindent,
Mi maradt hát nekem?
Az, hogy emlékezem?
Vagy…..valami meglepetés dolog?
Ami settenkedik, odaoldalog
S körbeölel,
Amúgy emberesen:
Ha már rajtakapott
A boldogságlesen…