sötét tintaként
fröccsen rám az éj
s mesél, mesél a nagy paca
menj már menj haza
te bolondos vén ablakos,
nem vagy te senki
csak csatakos
könnyektől maszatos
átlátszó ablaküveg
nincs már neked se szíved
se lelked csak hamuban porladó
álmodó szavak tartanak egybe
visznek a hegybe
hogy majd ott legyen
nyugtalan nyugtod
ne bántsd a napot és a holdat,
tudják ők hogy hol vagy
még lejjebb lenne helyed
a völgy sarában
út porában
hogy taposson rád minden utazó,
mosson el az olvadó hó
hogy törpe léted
hangyányi méreg
kelyhévé váljon
és ne is látsszon e tájon
hogy voltál valaha
- mint hitted –
az éj szikrányi csillaga