A kislány fázósan húzta össze magán vékonyka télikabátját. Szeretett az ajtójuk előtti lépcsőn álldogálni, innen messzire ellátott. A pusztai naplemente gyönyörű volt. A nyugati horizontot teljesen elborította a nap izzó hatalmas gömbje. Csak nézte és nem tudott betelni vele. A tó felett varjak szálltak, rekedt károgással szelték át a fagyos levegőt. A kislány most leguggolt, így nem érezte annyira a vékony, kötött harisnyáján keresztül áthatoló decemberi alkonyat jeges fuvallatát. Szép volt ez a véget nem érő havas táj a távolban álló piciny házikókkal, melyek gyémántfüstje békességet, nyugalmat árasztott.

Biztos jó meleg van náluk – gondolta. A kislány nagyon szerette a meleget. Az jó, az olyan, mint a simogatás! Nagy, hatalmas dunyhának képzelte el a meleget, olyannak, amilyen a szomszéd Teruskáéknak is van. Ők csak kicsiny szoba-konyhában laktak, de mind a két ágyuk óriási dunyhákkal volt bevetve. Nekik csak piros selyempaplanjuk volt, ami átengedte a hideget. Teruskáéknak kemencéjük is volt, búbos, hóféhérre meszelt és olyan nagy suttal, hogy elfért benne egy gyerek. A kemencét minden délután ízikkóróval vagy szalmával fűtöttek be. Ilyenkor őket, gyerekeket is odaengedték a pitvarba és nézhették a fűtés ceremóniáját. Teruska nagyanyja először a legszárazabb kukoricakórót rakta a kemence gyomrába, majd kicsiny szalmacsutakot gyújtott meg és azzal lobbantotta lángra a kóró száraz leveleit. A kemence szája óriási tűznyelvével habzsolta az összekötözött és bedobált kórókévéket és már ontotta is a meleget. A kislányt rendkívüli módon vonzotta a tűz szép, félelmetes látványa.
- A tűz az én barátom, hisz meleget ad, állapította meg.
Kis arcocskájával mindig előre furakodott a fűtésnél, hogy minél többet lásson ebből a csodából.
Bent a házban - így hívták az egyetlen szobát a tanyasi emberek -, a kemence körül padka volt, ami színes rongyszőnyeggel volt letakarva. Esténként itt tanyázott a család. Néha neki is megengedték, hogy odakuporoghasson. Kis hátával a kemencének dőlt, és csakhamar átmelegedett. Ilyenkor néhány percre behunyta a szemét, és azt képzelte, hogy ismét egy jóságos öreganyó ölében ül, akiből alma és szegfűszeg illata árad, és puha, nagyon puha melegség. De az már nagyon régen volt, még óvodába járt akkor. Ott, abban a faluba jó volt lakni. Milyen szép volt a kert, a fák, almaillattal volt tele a házuk. Nagyanyja mindig mesélt. Sok ismert és ismeretlen csodás történetet, a Hófehérkét, a Piroska és a farkast, az Igazmondó juhászt vagy a Csizmás kandúrt. Volt, mikor verset mondott vagy énekelt. A kislány legjobban a Családi kört szerette. Igaz, kicsit sajnálta, mikor az éji bogár nekikoppant a falnak, mert azt gondolta, hogy ilyenkor a kicsiny bogár biztos megütötte magát. Az a rész viszont nagyon tetszett a versből, hogy a jó házi asszony elszűri a tejet. Bár sokáig nem értette, mert, ha elszűrte, biztos el is folyt a drága langyos tej és akkor nem maradt a kisfiúnak. Ezen mindig elgondolkozott.

Néha sokáig csendben ült és örült, ha nem szóltak hozzá, és nem zavarták meg álmodozásában.
Mikor kinyitotta a szemét, ismét ott volt a kicsi, földes szobában, ahol már a lámpagyújtáshoz készülődtek. Ideje volt haza indulnia. Soha sem küldték, de ő tudta, hogy este van, és mennie kell. Magára húzta a kis, zöld-kapucnis télikabátját, és átvágott a kerten a térdig érő hóban, a szemben lévő hatalmas ház felé igyekezett. Ez volt az iskola, itt laktak ők. Nem szerette az óriási szobákat, mert mindig hideg volt bennük, még nyáron is. A vastag, évszázados kúria falai még rekkenő nyárban is megőriztek valamit a tél zordságából. Alig egy éve költöztek ide, a kastélynak nevezett félig romos óriási épületbe, ami egykor a Miklóssy nagyságos úré volt. Akit, már kitudja merre, hova sodort a történelem, a változás szele. A költözés napjára is emlékezett. Számtalan hányattatásuk egyik állomása volt a pusztai iskola, melyet kutyafuttában rendezett be a néphatalom hivatalos szerve, hogy legyen a volt cselédek gyermekinek is iskolája. Egy őszi reggelen érkeztek ide. Az apja leemelte a teherautóról, egy picit magához ölelte és körbe mutatott.
- Na, kislányom, itt fogunk lakni. Látod ezt a szép nagy házat? Hát ez az iskola. Itt tanítunk majd édesanyáddal, és te is ide fogsz járni az első osztályba.
Neki azonban nem tetszett itt, utálta a szobákat, melyeket nagyanyja csodaszép ebédlő bútorával, és féltve őrzött Erzsébet hálójával rendeztek be, mégis kongott az ürességtől. A sarokban egy öreg kandalló maradványai álltak szinte porrá zúzva, apja két napig hordta ki törmeléket, hogy helyére beállíthassák az egyetlen félméteres vaskályhájukat. Amikor az anyja tüzet rakott, a fahasábok sisteregve, fuldokolva gyulladtak be, és hiába élesztgették , semmi meleget nem adtak. A szoba még késő estére sem melegedett át. Ott kuporogtak az anyjával a kályha mellett, fekete lemez oldala elé tartva tenyerüket próbáltak némi meleget kicsalogatni belőle.

Teljesen belefeledkezett a lenyugvó nap látványába, csak később vette észre a füstöt. Először nem zavarta.
- Tóthék fűtenek, hiszen nekik is van kemencéjük. Mindjárt jó meleg lesz náluk. A két kis Tóth lány biztos ott szaladgál az anyja körül, és buzgón adogatják keze alá a kukoricaszár kötegeit.
Feltápászkodott a guggolásból, és már befelé indult, amikor villámcsapásszerű érzés futott át rajta.
- Jaj, hiszen nemcsak a kémény füstöl – villant át az agyán -, hanem az egész picinyke kunyhó teteje is! Mire felfogta a szörnyű tragédiát, már lángokban állt az egész szalmatető. Sírva, dadogva rohant a szobába, de csak szófoszlányok hagyták el az ajkát.
- Anyu, ég, ég, jaj minden ég!
Szülei rémülten futottak ki a házból. Apja már futás közben felkapta a vizesvödröt, és kiabálva, ordítva szaladt a tanya egyetlen gémeskútja felé.
– Emberek, tűz van, hamar, hamar!
Ekkora már mindenki talpon volt. Félelem, kétségbeesés verte fel a tanya csendjét. Az emberek össze-vissza futkostak. Anyja az ő kezébe is belenyomott egy régi tejeskannát. Egy perc alatt a tanya minden lakója a lángoló ház körül volt. Közben a decemberi nap már teljesen lebukott, leszállt az este. A sötétben, hatalmas lángnyelvek félelmetes gyönyörűséggel festették meg a puszta fekete egét.

Valahonnan egy bomlott ruhájú fiatalasszony szaladt elő. Ordítva tépve a haját, és azt kiabálta, hogy két kislánya a házban van.
- Jaj, Istenem, mentsétek meg őket! És már ugrott is az ajtó felé. Alig tudták megfékezni, hogy a lángokba ne vesse magát.
- Hol voltál Julis, hogy hagyhattad magukra őket? Kiáltotta felé a szúrós szemű Kádárné.
- Na, majd ád néked az urad, ne félj csak, jöjjön ha haza a gazdaságból! Az egész puszta tudja, hogy miért jársz te a boglyákhoz!
- Jaj, jaj! Hiszen csak szalmáért voltam a fűtéshez, mentegetőzött kétségbeesetten az asszony.
- Hallgasson már vén szipirtyó, nem látja milyen nagy a baj? Magának még ilyenkor is a pletykázáson jár az esze, ordított rá egy nagybajuszú férfi, aki testvérbátyja volt a menyecskének.

Ő közben halálra rémült, együtt sír, sikoltozott a többi gyerekkel, az asszonyok imát mormolva meredtek a lángokba. Végük, végük! Elevenen égnek el! Hol van ilyenkor az Isten? -káromkodtak többen. Hát nincs senki, aki kihozza őket?
Ekkor apja és egy fiatal legény, Varga Jóska, vizes pokrócba csavarták a fejüket és csákányt ragadva betörték az ajtót. Recsegve, ropogva, robbant be az ajtó, és égig érő lángnyelvek ölelték át a befelé rohanó két férfit.
- Jaj, Apu! - sikított fel benne a rémület, hogy apját elveszítheti. Kialudtak a fények. Elájult. Anyja, kis testét ijedten kapta fel és szaladt be vele a közeli ház udvarára.

Iszonyatos percek következtek. Mindenki tudta, hogy az a két ember nem kerülhet elő élve a már félig összeomlott szörnyű máglyaházból.

Néhány perc múlva azonban, mint egy csodaként megjelent apja és Jóska az égő ház küszöbén, karjaikban a két pici lány alélt testével.
Örömkiáltások hallatszottak:
- Megvannak, élnek! Hála legyen Istennek, élnek!

Ekkora már a mentőautó és a tűzoltók és megérkeztek. A tűzoltóknak sok munkájuk már nem akadt, a kis kunyhót teljesen felemésztette a tűz. A két összeégett, kislányt egymás mellé fektették a földre és a tó jegéből vágott jégdarabokkal próbálták csillapítani szörnyű fájdalmukat. Később fület hasító szirénával a mentő elindult velük a város felé.

A gyermekek, testükön súlyos sérülésekkel, örökre megmaradó forradásokkal, de élve úszták meg a rettenetes kalandot.

De a kislány még hosszú ideig nem engedte - bármilyen hideg is volt -, hogy anyja begyújtson a kicsi fekete kályhába. Egy életre ellenségévé vált az addig félelemmel csodált tűz.