Az adománycseppek lassan leperegnek,
Mert a minek erősebb az életnél.
Olvasólámpám körénél ömlött tudás,
A nehéz órán nem segít meg.
Kövér gyöngyökben gördül a harmat,
Melynek zamata olyan bódító,
De már nem lelem a szentség ízét benne.

Sértett szél cibálja a párkányt,
Közben a szobámba vetített képen
Csendben nézem,
Ahogy önmagába belehal a világ.
Ellene tenni nem semmit nem tudok,
Mosom kezeim,
Ezen az utolsó tántorgó éjszakán.

A Pirosak még húznak,
A Narancsok fűtenek,
Sárgák uralnak és dühöngenek!
A Kék még beszélne,
Az Indigó érezne,
Tetején a Lila , Istenként létezne!
De középen a Zöld van,
Mind akörül forognak,
Forrása és őre ő
Az összes élő dolognak!

Ezt énekeli a gyermekangyalok hada,
Pergő dobok kísérik a zenét,
Pihenten lendülünk új utakra.
Ami elmúlt ne bánd, nincs múlt,
Jövő sem volt, csak a végtelen táj,
Melynek távola arany párába vész.
Lesz még erőnk, útra kelünk mi,
Az angyalokká vált vörös agyag.
Örök vándorlásunk kínját,
Nektárként szürcsöli a Földanya.