Törmelékkupac tetején,
átkulcsolt lábakkal
ül a magány.
vaníliapudingot csepegtet rá a Hold,
halk hárfán játszik a szél ,
s köszöntik az esti márvány sírkő
barázdáin át -
- hortyogó morajjal beiramlott ködfelhők.
Mégis magányos.
Csillagok tánca tőle távol,
réved egyenest, senkit nem gyászol
könnye hullik, követ veri
átkulcsolt lábát ölelgeti
ordít, s némán fáj
fáj
fáj
most fáj
most fáj a magány.