- Megint ez a hülye foci! Én ezt már nem bírom sokáig! Halkítsd le egy kicsit legalább! – az öregasszony már nagyon dühös volt. Úgy érezte, a másik megmérgezi a levegőt is. „Aludni sem tudok tőle” morfondírozott magában.
- Jól van anyukám drága! Nyugi, nyugi! – próbált békülékeny hangot megütni az öregember. Egyébként jó képű volt, tetszett a nőknek még mindig, hetvenkét- évesen is. Még időnként kellett neki a nő. Kellett volna. Egyszer, az egyik éjszaka, így focimeccs után, átment az öregasszony szobájába álló szerszámmal.
- Anyu! Anyukám! – suttogott. Az ijedten hagyta abba a horkolást.
- Mit akarsz? – röppentette a kérdést durván a levegőbe. Kelletlenül felgyújtotta a kis villanyt. Hirtelen azt hitte, rosszul lát. Ott állt ágya mellett meztelenül, álló farokkal. Felkapott egy újságot, jó nagyot sózott rá.
- Mit képzelsz te rólam? Végig dolgozom a napot, főzök, mosok, takarítok, Te egész nap TV előtt ülsz. Van bőr a képeden éjszaka ideállítani? – harsogta. Az öreg dünnyögve kullogott ki a szobából.
- Keress valakit, ha nem bírsz magaddal. Nem érdekel. Csak engem hagyj békén! – kiabált utána.
- Jól van anyukám, na! Jól van! Tudod, hogy nem kell nekem senki rajtad kívül. Azért lent a padon, a ház előtt, csapta a szelet az asszonyoknak. Azok pedig elemükben voltak, vihorásztak, kacérkodtak vele. Majd amikor felment a lakásba, beleevett az éppen akkor készült kelkáposzta főzelékbe. Csak úgy a lábosba, egy kanállal. Az asszony elkezdett sipítozni.
- Hányszor mondtam, ne egyél bele az edénybe? Nincs gusztusom utánad enni – lökte félre az öreget. Egy perc nyugtom sincs tőled. Azután a vége az lesz, hogy megdöglök, Te pedig itt fogadhatod a kurváidat. Már nem is bánnám, mert megeszed a lelkemet.
- Anyukám drága, tudod, hogy szeretlek! – válaszolt vidáman, szinte elégedetten. Bár lehet, csak azért volt ilyen elégedett, mert nem fogta fel a másik szavainak súlyát. Elitta eszének egy részét. Ugyan évek óta nem ivott már, de előtte úgy telt életük, hogy minden héten kétszer tökrészegre itta magát. Akkor tört, zúzott, verekedett. Innen a gyűlölet. Nem lehetett már kitörölni talmi kedvességgel. Az „anyukám drága” szinte gúnynak tűnt az öregasszony fülében. Hosszú évek teltek el alkohol mámorban, és hangos szidalmak közepette. Most, amikor már elhalkult, késő volt. Nincs jóvátétel. Éltek egymás mellett, az egyik gyűlölködve, a másik harsogó jókedvvel. Persze ez is a sírba kergette az öregasszonyt. Nem elég, hogy sokáig részeg kiabálástól szenvedett, most nagyhangú vidámság tépázta idegszálait. Estére zsibbadt szinte. Alig várta, magára csukhassa szobájának ajtaját. Mint most is. Csak az a hülye foci ne lenne, mert ha a TV halk is, egy-egy gólnál akkora ovációt csapott, zengett a lakás tőle. Na és ha valami mellé ment, akkor káromkodástól remegtek a falak. Hirtelen csend lett. Vége, vége a meccsnek. Az öregasszony fülelni kezdett.
- Mit csinálsz kint? –kiabált a konyha felé. „Lehet, nem dugtam el a lábast és beleeszik.” Kipattant az ágyból.
- Nehogy bele egyél az edénybe! Ha enni akarsz, szedd ki a tányérba!
- Csak egy falatot, anyukám!
- Egy falatot sem! Miért nem lehet megérteni, utálom, ha az edénybe eszel? – már robogott is ki a konyhába, mintha húszéves lenne. Hogy megelőzze a másikat. Kivágott az asztalra egy tányért.
- Nesze! Egyél!
- Milyen gondos vagy te, anyukám! – próbált kedveskedni. Amaz nem szólt semmit, de a düh majd szétvetette. Hirtelen rá nézett az öregre, ahogy ott ült a konyha asztal mellett, előtte a tányér, kevéske főzelékkel. Csak kavargatta.
- Mi van, nem ízlik?
- Dehogy is nem, anyukám! Senki nem tud úgy főzni, mint te. Csókolom azt a dolgos kezedet ezerszer. „ Persze, csókolhatod is, más asszony már rég kirúgott volna.” gondolta, de szólni nem szólt.
- A villanyt ne felejtsd el! Nehogy nekem kelljen kijönni eloltani!
- Jól van te drága szépasszony, jól van! Leoltom. - „ Istenem’ mit vétettem, hogy ezt az embert rám sóztad?” Hiába lett végre csend, nem égett a villany sem, a lábas is el lett dugva, már nem tudott elaludni. Elővett egy újságot, olvasni kezdett. Úgy merült álomba, hogy a kisvillany égve maradt. Ott égett a feje fölött egész éjszaka. Így teltek az évek. Harag, veszekedés, gyűlölködés közepette. Szentül meg volt győződve arról, ő megy el előbb. Bár időnként arra gondolt, ha talán egy- két nyugodt éve lehetne. De semmi esély rá, hisz ezer baja, az öreg pedig olyan egészséges, mint a makk.
Egyszer azután az öreg fogyni kezdett.
- Na mi van, miért nem eszel? – gyanús volt, hogy csak kavargatja az ételt kelletlenül. Meg egy kis felszabadultság is, nem megy ki a konyhába az edényt megdézsmálni.
- Nem vagyok éhes, szépségem.
- Szépséged neked a rossz nyavalya! – morgolódott, bár érezte, valami nincs rendjén. Látta, egyre vékonyabb a másik. Egyik alakalommal leküldte tejért. Kiszámolt neki száznégy forintot, pont annyiba került egy liter tej. Sok idő eltelt, de még mindig nem jött. Akkor felmerült benne ismét, valami nincs rendben. Hirtelen erőteljes csengőhang riasztotta gondolataiból.
- Ki az?
- Sanyi papát hoztuk, Gizike néni – kiabált az egyik szomszéd. Hirtelen görcsberándult a gyomra. Mi a fene történhetett?
- Itt feküdt a lépcsőház aljában. Nagyon gyenge – támogatta a szomszéd az öreget. Most tűnt fel először az asszonynak, mennyire le van fogyva.
- Mi van apukám? Mi történt? – próbált kedveskedni.
- Semmi anyukám, semmi – nyöszörgött a másik. De orvost kellett hívni. Az sokáig vizsgálgatta, tapogatta, majd kimondta a szentenciát:
- Kórházba kell vinni a bácsit, véleményem szerint rákos.
A városi kórházba mentő vitte be, oda gyűlt az egész család. Kiderült, végbélrák, de már a gyomorra, tüdőre is átterjedt. Mindannyian meg voltak döbbenve, hisz úgy gondolták, a rák fájdalmas, de az öreg sosem panaszkodott. Nem érzett fájdalmat.
- Rövid ideje van hátra, most egy pár napig bent tartjuk, de azután haza kell mennie. Nem tudunk mit tenni. A fájdalmát, ha lesz, majd csillapítjuk gyógyszeres kezeléssel.
Két hét telt el, amikor leesett az ágyról. Az öregasszony nem tudta felemelni, kihívták újra a mentőket. Nem akarták bevinni a kórházba, hisz minek, végül mégiscsak tolószékbe ültették és elindultak vele.
- A kurva anyád, a kurva anyád – motyogott az asszony felé. Ezek voltak az utolsó szavai. Még aznap éjszaka meghalt. Temetésére összegyűlt a család, ez még elfoglaltságot jelentett az öregasszonynak. Majd lassan elcsendesedett a ház. Csoszogva járta végig a helyiségeket, most már az ő egyedüli birodalmát. Lassan teltek a napok, ahelyett, hogy megnyugodott volna, valami nem stimmelt.
Egyik forró délután ott ült az ablak előtt, maga elé bámult. Nem volt ereje megmozdulni. A gondolat úgy csapott le rá, mint a villám: gyűlölni kellene! Arra gondolt kit lehetne gyűlölnie. Úgy érezte élete nem teljes e nélkül. Hirtelen felriadt. Az utcán egy fekete, csont sovány kutya vonszolta magát lógó nyelvvel. Szemében a felfedezés öröme csillant. Igen, aki így bánik a kutyájával, azt igazán lehetne. Hirtelen törni, zúzni támadt kedve. Úgy vágyott a gyűlöletre.