Már minden évszak lassan összeolvad.
Ősz-vizeken csillagcsókok ragyognak:
kis pontjai tavaszi végtelennek,
elmúlás-arcból ki-kinéz a gyermek,
télben öröm-fehér, s olykor, ha nyár van,
tündér táncol hócsipkés kék ruhában,
s hullnak a szirmok, hallgatnak, mesélnek
elbúcsúzó nyár esős függönyének,
vagy dalolnak és ég-ringatta dallam,
ének-élet csillog a pillanatban.

Életemben sok minden összeolvad,
bízó holddal sötét homlokú holnap,
vak óriást vezet kis látó törpe,
hegyek, hegyek, Ígéret Piros Földje,
hol a Varázsló tanított...Most hol van?
Kusza fák nőnek fel fekete gondban.
Csillagcsókok a vízen. Mennyi, mennyi!
Jó volt szeretni, gyűlölni, feledni,
menni, menni, - sehová el nem érni,
a Kört mégis megismerni, igézni?
Látó Törpém, a könnycsepp a szemedben,
miért fénylik most veszteséggel szebben,
mint anélkül? Lehet: az ének-élet
gyöngyláng-csodái olykor veszteségek?
És a siker? Lehet: csak híd, mely áthoz
Szépségek emlékező bánatához?
Lehet: csak az van igazán, mi Nincsen,
aminek csupán vágya van a szívben?
Tudás, nem tudás végül összeolvad,
s a Titkok Gőgje nem mondja el, hogy hol vagy.
Világ-való, sunyin álszentes népek,
magvetésem legyen a megvetéstek:
szolga-rabságotok habár megértem, -
ne várjátok, hogy hazudjak, dicsérjem!

Nem kérdezem már, Álom, álmos törpe,
behunyt szemű: hol az Ígéret Földje?
A Körrel játszom, szánom és igézem,
s mennék s nem is különös bűvkörében.
Öreg arcból néha kinéz a gyermek,
s lemondó dal hullat sziromszerelmet.
Tőr már a vers is, gyógyít gyilkos penge,
hagyom, hogy sebzett szívem megsebezze.
Emlék sebez, világ, álom. Nem látod
a Láthatatlant, - a másik világod?
A Csend-kiáltást sem hallod, mit gyermek
hall, ha szemében könnycseppek remegnek?

Adj vissza Múltnak Vágy, Könnycseppek Könnye, -
hol Szépségek ígérő, piros földje,
hol Lélek mélyén lélegző Szabadság,
s bukásból is felkelhet győztes nagyság,
hol segítő kéz más kézig elérhet,
s igazabb mérték mér ki Messzeséget,

s más a Nincs is: szemekbe néző isten, -
Csillaga most is megsebzett szívemben.