Nincsen bennem se harag, se méreg,
De szívemen, mint fán a kéreg,
A bánat védfalat állított,
Azzal szemben ki nekem számított,
Kit három évig tudtával, s tudta nélkül szerettem,
De ezt az álmot három hete eltemettem,
Felhagytam minden reménnyel,
Mikor elszállva az utolsó eséllyel,
A szerencse másra kacsintott,
S a Lehetetlen tudata, a szakadékba taszított,
Rájöttem, hogy nem érdemes harcolni,
És az erdő fáiba szíveket karcolni,
Nem érdemes tovább a vadat hajszolni,
És a másik vadász miatt, idegeimet borzolni.

De mint mondtam nincs bennem harag, csak bánat,
Hisz vesztettem el vadat már majdnem százat,
De ily prédát, melyet ily sokáig űz a vadász,
Nyomorúságos létedben csak egyetlen egyszer találsz,
És hiába keresel új, még szabad vadat,
Hasonló lény még csak nem is akad,
És, még ha sajgó szíved meg is szakad,
És lelkedben a keserűség el sem apad,
Bele kell törődnöd, hogy későn jöttél,
S a célra tartott fegyverrel már későn lőttél,
Rég a másik vadászé a zsákmány,
Kinek tölténye hamarabb célba talált már.

Ezzel a gondolattal tokjába csúsztattam fegyverem,
Mivel ezzel már semmit nem tehettem,
Még ha kapnék is a zsákmányból egy kis részt,
Az nem egy egész, ezért ez az ügy véget ért, kész,
Napjaim megint boldogtalanul tölthetem,
És meg sem próbálhatom egy ideig,
Fegyverem újra töltenem,
Mert nem érdemes új vadra hajtani,
Míg lelkem és agyam a másik vadnak rabjai.

Próbáltam felejteni az elvesztett vadat,
De ilyenkor szemembe mindig könny szaladt,
Hisz nem lehet elfelejteni a sok évet,
Mikor csizmám az ő nyomában lépett,
Alig várva, hogy megpillantsam megint,
És fegyverem a célra tartsam szükség szerint,
De a ravaszt még akkor sem tudtam meghúzni,
A hosszú évek alatt, nem tudtam búcsúzni,
Tudtam, hogy ha a hajtásnak vége szakad,
Többet előttem a vad majd nem szalad,
És én ezt nem akartam, bár tudtam,
Hogy kicsit már az egészet untam,
Hiszen a vad sem tévedt soha célkeresztem elé,
Esélyt adva rá, hogy egy féktelen lövést ereszthessek belé,
Mely csak egyetlen egy lövés lett volna,
Hogy neki se fájjon, a golyó nyomban,
Áthatolt volna szívén, mint az enyémen,
Mikor a vadra először szememet vettém.

Mint sok vadásznak, nekem is ez az átkom,
Sokszor csak egy, egyetlen egy vadra vágyom,
És mire észbe kapok, a vad már nem az enyém,
És annyira lekötött ez az egész, és a kitalált remény,
Hogy a többi vad is szétszéledt már,
Így fegyverem, még ha akarnám, sem emelhetném,
Másik lényre, hiszen az álomnak lassan vége,
És a dolog, rémálom lesz a végére,
Mert akárhogy is nézzük, végtére,
Akár enyém is lehetett volna a csodás zsákmány,
Ha fegyverem előbb a célra talál tán,
De nem így lett, és ami a legrosszabb,
Az csak most következik,
Mikor a másik vadászt meglátva, és felismerve,
Hirtelen éles fájdalom hasított belém.

Szereztem már sebet, jó párat,
De azt nem gondoltam volna,
Hogy késem, ami szinte saját társam,
Kerül majd egyszer közepembe, a hátamba,
És az ki azt oda „tette”, egy még közelebbi barát,
Kivel együtt nevettem, ott voltam mellette, éjszakákon át,
Így kiszúrt velem, szó szerint,
És kését megforgatta, meg s megint,
S mikor az utolsó csepp vérem is kicsordult,
Szemem az ég felé fordult,
És arcomra a keserves bánat ült ki,
Mikor a barát arcát látva,
Fájdalmam végképp nem akart szűnni.

Most szépen álomra hajtom fejem,
És átgondolom, a világban hol volt helyem,
Mikor megtaláltam, ne aggódj, majd szólok,
És többet átkomat nem szórom,
De addig is vigyázz mit teszel,
Mikor egy embernek szívét elveszed,
Nem lesz ugyanaz, mint volt, nem is lehet,
Hisz szíve nélkül semmit sem tehet,
Csak bolyong a világban,
Maradék lelke hajtja,
És a világ összes kincse meg nem hatja,
Hisz a szomorú dolgok, az örültséget szülik,
És ez az örültség meg nem szűnik,
Míg a szerencsétlen áldozat,
A számára kijelölt halálba nem halad,
Mert csak ott lehet érzelmektől mentes, szabad.