Szabó Dezső író, aki 1944-ben, Budapest ostromának utolsó napjaiban éhenhalt egy pincében, azt szerette volna, ha a Gellérthegyen temetik el.
Az utókor egy ideig teljesen megtagadta ezt az említett Szabó Dezsőtől, de az 1989-es Hungarian rendszerváltás teljesítette - félig. No nem úgy, hogy az író egyik felét temette oda, hanem némi kárpótlással: óriási szoborfejet állíttatott neki e budai magaslaton.
Ez a fém szoborfej monumentális, és szép talpazaton áll. No lám, egy fej ebben az országban, amelyik nem fejre állt, hanem talpazatra!Véleményem szerint a szobor igen jól sikerült: együtt van benne az író csodálatra méltó nagysága és szintén bámulatba ejtő bumfordisága.
A szoborfej talpazatán Szabó Dezső egyik, számomra mindmáig rejtélyes mondása olvasható: "Minden magyar felelős minden magyarért."
Szép mondás, nagylelkű mondás, hangzatos mondás, - ez kétségtelen.No de - tűnődöm - mi az én egyéni felelősségem azért a sok hazudozó vagy mások hazugságait, féligazságait, rágalmait agresszíven rikácsoló önérdek-magyarért?
Úgy döntök: elég, ha kioktatom őket az erkölcsileg helyes, - de ön- és csoportérdekeikkel ritkán találkozó - magatartásra.Ezt tették a haza klasszikusai is a történelem során, igaz, bármiféle kedvező eredmény nélkül. "A mór megtette kötelességét, a mór mehet" - tartja a közmondás.Hát igen, mentek ők is, ki hová, nem akarom most ezt részletezni, mivel a felelősséget a másik oldalon egészen másként értelmezték és ezért, bizony...
Megyek én is, a közmondásbeli mórként, de nem Mórra, mert ott az a híres-hirhedt köztörvényes gyilkosság rossz érzéseket kelt bennem, bár, ha a történelemre gondolok...
Hát, kérem, Szabó Dezső szoborfejét érdemes megnézni! Ha óvatosan megkocogtatja az ember, akkor nagyon szépen kong. Ez egykor fiamnak is, lányomnak is, unokáimnak is tetszett, így némi hálával gondolok Szabó Dezsőre, akinek ezt a szoborfejet - ha közvetve is - köszönhetjük (hiszen ha ő nem akarta volna annyira azt a gellérthegyi temetést...).
Szabó Dezső a maga korában igen nagyhatású író volt és bár az irodalomtörténet művelőinek határozott állítása szerint nem tekinthető nagy írónak, ez még nem zárja ki, hogy életéből, végletesen különc magatartásából, pattogós pálfordulásaiból nem lehet nagyon tanulni. Lehet, esetleg még többet is, mint az irodalomtörténet egyes kiemelkedő alakjainak biográfiájából.
Szabó Dezső Elsodort falu című regénye óriási sikert aratott a maga korában. Én - bár olvastam már ennél gyengébb műveket is - elég csacskának tartom fő mondanivalóját: ha a magyar úr és a magyar paraszt összefog, akkor az országból akár édenkert is varázsolható. Úgy vélem, hogy nem csupán akkor, amikor Szabó Dezső e művét megírta, de ma is sokan vannak Magyarországon (és a világban), akik csacskaságokra, giccses dolgokra százszor inkább vevők, mint értelmesekre.
Juhász Gyula, ez a szelíd, humanista költő (egy időben Szabó Dezső barátja) az Elsodort falu méltatása során talán kicsit közelebb hozza (bár, érthetően, némi megbocsájtó felhanggal) azt is, ami, sajnos, eléggé általános szépirodalmi porondon is, - a kaméleonkodást:

"Vissza a faluhoz, ezt a megváltó igét hirdeti ön két köteten keresztül, mialatt hőse keresztülmegy a modern városi író minden nyavalyáján, akárcsak ön, kedves kollégám, aki Székesfehérváron klerikális volt, Nagyváradon filoszemita, Székelyudvarhelyen református, Sümegen nihilista, Ungváron antiklerikális, Budapesten többek között kommunista." (Juhász Gyula: Szabó Dezsőhöz)

A Juhász Gyula által az idézetben említett utolsó köpönyeg még nem volt az utolsó Szabó Dezsőnél, hiszen akkor már magát igazi ellenforradalmárnak tartotta (amire Juhász Gyula céloz is az idézett írásban).
Tudom, tudom, az író, aki írni akar, legalábbis úgy, hogy folyamatosan megjelenjen, alkotásaiból többé-kevésbé megélhessen, annak kompromisszumokat kell kötnie. Szabó Dezső e kompromisszum-kötögetést olykor túlzásba vitte, olykor viszont nagyonis dacosan ellenállt neki. Ezzel a felemássággal szerintem némileg jobbnak, erkölcsösebbnek bizonyult azon írók és más értelmiségiek túlnyomó többségénél, akik az 1989-es rendszerváltást követően egyetlen pillanat alatt tudatuk mélyére nyomták mindazt, amit jövőjüket illetően elhallgatni láttak jónak, és elkezdtek múltbeli sérelmeikről siránkozni, nyávogni (a finomkodóbbak csak célozgatni ilyenekre), miközben e siránkozók (kevés kivétellel) egyáltalán nem éltek rosszul a XX. század második felében, sőt, esetleg nagyon sokat köszönhettek annak az időnek. Arról a "nagyközönségről", amelyik az ilyen siránkozást díjazta, díjazza szintén nincsen jó véleményem, bizony, ha "minden magyar felelős minden magyarért", akkor éppenséggel e nagyközönség táborai érezhetnének némi szégyenfélét, felismervén: saját magukért is felelősek...
Szabó Dezső erős ember volt, jól bánt a karddal is. Igen felrovom neki, hogy író létére, akitől az értelmesség mégiscsak megkövetelhető, egykettőre kész volt párbajozni. A párbaj az "úri világ" egyik legszégyenteljesebb nyavalyája volt, hiszen még a legminimálisabb ésszel is be kellett volna látni: két ember között vitás kérdés nem dönthető el párbaj útján.Talán annak, aki az adott esetben ügyesebben céloz vagy jobban forgatja a kardot, azzal lesz igaza, ha a másikat agyonlövi, leszúrja, megsebesíti?
Tréfásan ugyan hozzátehetem: ilyesmi még akkor sem helyeselhető, ha a mai, esetleg nevetséges módon több évig eltartó jogi huzavonákra a gyors pisztolyos vagy kardos megoldás talán csábítónak tűnhet... (A párbajt egyébként a törvény tiltotta, de olyan "erkölcsi kötelességként" kezelték úri körökben, hogy lehetetlen volt kitérni előle, kiprovokálni viszont nem volt kötelező, a "párbajvétség" büntetése egyébként igen enyhe volt, bátorította ezt a "megoldást").
A másik oldalról viszont hozzá kell tenni: Szabó Dezső egyes szatírikus írásai kíméletlen igazsággal rajzolják meg a Horthy-korszak előkelőit, nagypolgári és kispolgári törtetőit, egyik remekművében (Feltámadás Makucsán) pedig oly erővel mutatja be a népet manipuláló nacionalista-soviniszta magatartást, a könnyen tragikussá váló káros magyarkodást, hogy az ma is megdöbbentő erővel hat. Életművéből, persze, ma nem ezeket hangsúlyozzák, aminek oka eléggé nyilvánvaló.
Szabó Dezsőt egyik méltatója "prófétának" nevezte.Én nem nevezném annak.
Korából merített, olykor helyesen, még többször tévesen. Ám benne volt, felnagyítottan, mindaz, ami emberek tömegeiben ott van ma is, sajnálatosan. Még teátrális nagyzolása, magamutogatása is ilyen.Nézzünk csak körül: hány mai "sztár" hajlandó nyilvánosan mesélgetni kurválkodásairól, családi mocskairól, csak azért, hogy személyéről minél többen beszéljenek, "jelen legyen" e jelenben, - és mennyien vevők minderre!Szerintem mindezt még Szabó Dezső is ízléstelenségnek tartotta volna.
Szigethy Gábor írta Szabó Dezsőről:

"Hajlékony szélkakas volt Szabó Dezső, korszínű politikai hullámlovag? Elsodort élete nem ezt bizonyítja: 1940-ben magányosan, szegényen volt bátorsága hangosan átkozni a nyilasokat s a németeket.
Indulatai, gondolatai gyakorta rikítóan korszínűek; életművében sok az avulékony elem. De becsületes szélkakas volt: eltörött.
1982-ben két fiatalkori Ady-tanulmánya jelenik meg. Pislogó gyertyák a fejfa tövében.
Elfújja a szél?"(Szigethy Gábor: Elsodort élet)

Nem tudom, hogy hol, kik előtt átkozta Szabó Dezső 1940-ben a nyilasokat és a németeket, ha ez nyilvánosan történt, akkor bátorság kellett hozzá, nagyonis. Ám az országnak - szerintem - nem szélkakasokra volt, van szüksége, még az idézetben szereplő "becsületes szélkakasokat" illetően sem.
Mire van szüksége?
Aki nagyon kíváncsi rá, az zarándokoljon el a Gellérthegyre és gondolkodjon el azon: hány nyakra ültetett fej kong sokkalta jobban Szabó Dezső impozáns szoborfejénél a mai Magyarországon?

(Az "Aprócska tűnődések"-ből.)