időd a fényre hunyorít,
érti, origóját nyitja,
relativitását abba oldja

ezzel lehető magzásod
csavarja önzáró spirálba

az átmeneti nulltér azonosít,
értéked már számoltan,
tudatod karakterével együtt
a mindben végtelenül

a fekete már szükségtelen,
a kontúrok nem vezetnek,
álomra izzó fehérré fürdenek

a hajtogatott kontrasztok
az egodat már elengedik,
és akvarell medencékbe
fogják tetteid spektrumát

csak nézed, érzékeiddel,
töltéseid a forrást keresik

magfehér testetlen eredetig

munkabütykös kezed
még létét ösztönzi,
értéshez lassan dörzsöli
ki szemedből az eddig
megélt képeket, okulásaikkal

fészket nyitva a mennynek