Ennek a 2008-as augusztusnak lassan vége, kissé tanácstalan vagyok, hogy miről írjak ebbe a naplófélébe, írjak-e egyáltalán, annyi azonban előre látható: bármiről írok is, az népszerűtlen lesz.
Az igazság ugyanis majdnem mindig népszerűtlen, népszerű a féligazság és a hazugság szokott lenni. (Nem csupán Hungaryban, de a nagyvilágban is.) Én pedig utóbbiakat nem kedvelem, csak azért is az igazat fogom írni, - így azon tűnődöm: kik fognak ezúttal megsértődni?
Egyes romák manapság nagyon felkapnák a vizet, ha Arany János most írná meg A bajusz című vidám kis művét, ami a bajuszra áhítozó módos parasztbácsi számára a végén nem volt vidám történet: a képzetlen cigány természetgyógyászok révén ugyanis annyira vágyott bajusza nem nőtt ki, csak füle és orra nagyobbodott meg, amíg hiszékenyen ott ült, nyakig, lepányvázottan, a szennyes lében, ráadásul módossága is csökkent, mert

"Ezalatt a pénzes bögre
Búcsujárni ment örökre,
Követé a füstös oldal,
A szalonna, meg a sódar,
Az ágynémü, fehérnémü,
A vasféle, meg a rézmű.
Szóval, ami könnyen mozdult,
Lába kelvén, mind elpusztult,
Mert a gazda - „tiktak, tiktak” -
Nem hallá, hogy zárat nyitnak."

Az igazság kedvéért hozzá kell tennem: a versbeli magántulajdonok elvándoroltatója a vándorcigányság volt, bár Arany János a falubeli, letelepedett cigányokat sem dícséri.
Hű de ráírna most Arany Jánosra a kisebbségi ombudsman! Ám most már nem tud ráírni, mivel a magyar irodalom e klasszikusa előrelátó volt: jóval előbb meghalt. (Így is kálváriát kellett járnia saját korában "A nagyidai cigányok" című gúnyos hangú hőskölteménye miatt, mellesleg abban a cigányok valójában nem is cigányok voltak, csak a nem-cigányok szépirodami helyettesítői, ám a végén a szerző bocsánatkéréssel megúszta a dolgot:

"Igy én, a szent romon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni, a sírás helyett..."

No nem Ő volt az első és utolsó nagy nemzeti bocsánatkérő a magyar irodalomban, - de már itt ki kell jelentenem: rám bocsánatkérőként - már megbocsássanak! - senki ne számítson! Egyébként én nem is nemes hibákat látok a mai Kismagyarországon, továbbá ezek miatt nevetni sincsen kedvem.)
A cigányokat a rendszerváltás óta már csak romáknak szabad nevezni, ami mindenképpen pici előrelépés, nem is kerülhetett sokba, persze, valószínűleg kevésbe sem, mert jónéhány intézménytáblát át kellett cserélni, az sem lehetett két fillér, de jól jöhetett a cégtáblákkal foglalkozó vállalkozásoknak. Hungary az átnevezgetős országok között minden bizonnyal előkelő helyen áll!
No de térjünk vissza a címhez! Arra utalok vele: én nem veszem egy kalap alá valamennyi romát, nincsen bennem irántuk általánosító előítélet. Ugyanakkor úgy vélem: minden közösségre (akár roma, akár nem roma) vannak többé-kevésbé jellemző tulajdonságok, kedvezőek és kedvezőtlenek egyaránt, és ezek mind igen fontosak lehetnek a társadalom számára. Ezt nem kellene álszemérmesen tagadni! Ilyen tulajdonságok megemlítése önmagában távolról sem "hátrányos etnikai megkülönböztetés" vagy "rasszizmus", - más kérdés, hogy a megnyilvánulási körülményekkel összefüggésben esetleg az is lehet.
Gondolkozzunk csak! Talán a "nem roma magyaroknak", ha végigtekintünk Hungary múlt történelmén, meg a jelenén, nem voltak, nincsenek olyan kedvezőtlen tulajdonságaik, amelyek e közösségen belül eléggé gyakoriak? (Ne izgassa fel magát senki, mivel tőlem, bármiféle gondolatok jutnak is eszébe, e kérdés feltevéséért bocsánatkérésre, mint előbb írtam, nem számíthat, akármennyire divatba jött is manapság a nyilvános, teátrális bocsánatkérés-ripacskodás!)
A "roma magyarok" is rendelkeznek olyan kedvezőtlen tulajdonságokkal, amelyek többé-kevésbé közösségükre jellemnzőek, és amelyek felszámolása nekik is alapvető érdekük. E tekintetben világosabb beszédre volna szükség, "magyarán" kellene szólni, még ha romául is, ami rendszerint nem történik meg vagy nem a kellő jóakarattal párosultan. Sokszor a média mozgatói is csúnya szerepet visznek a szenzáció-hajhászással, például, ha egy zenebonázó roma családhoz a rendőrségnek egy éjszaka háromszor kell kimennie, harmadik alkalommal már három rendőrautóval, az bizony a zajongókat illetően szigorú megjegyzést igényelne a riporter részéről éppen úgy, mint a roma politikusok részéről.
A rendőrségnek valóban rendőrségnek kellene lennie, éppen úgy fel kellene lépnie a rendet megzavaró roma esetében, mint az esti órákban zajongó, magántüzijátékozó rózsadombi újgazdagnál, éppen úgy a tyúkot lopó romával szemben, mint a százmilliót jogtalanul zsebretevővel szemben, persze, utóbbi két dolgot nem szabad egy kalap alá venni, ezért hozzáteszem: a vétség súlyának megfelelően. Ha bármilyen közösség, csoport úgy érezheti, hogy a többséggel, a törvényekkel szembeni deviáns viselkedését valamiféle liberalizmus alapján elnézik, az csak felbátorítja a helytelen magatartást, illetve szélső póluson a bűnözést. Az ilyen "liberalizmus" nem liberalizmus, hanem olyan ostobaság, amely előbb-utóbb, hosszabb távon még azoknak is kárt fog okozni, akik ma úgy hiszik: ők, anyagi helyzetük miatt, nem érdekeltek a helyzet javításában.
Ha például az uzsorások tevékenysége olyan nagy probléma egyes vidékeken, mint ahogyan az a sajtóból kitűnik, akkor miért kellett kivenni az uzsorát a büntető törvénykönyvből? No és miért nem lehet ismét megfelelő törvényt hozni erre, olyat, amely hat, visszariaszt, akár roma az uzsorás, akár nem roma? Mit csinálnak a képviselők, miközben - mit szépítsük a dolgot - a saját maguknak jómagyaros egyetértésben-összefogásban megszavazott javadalmazásuk nem nevezhető éppen szerénynek?
Az államnak (a mindenkori kormányzatnak) világosan meg kellene mondania: a költségvetésből évente ennyi és ennyi pénzt tud szánni a roma magyarság helyzetének javítására, még ha ez a pénzösszeg igen szerény is. Bolond az, aki jobban akar táncolni, mint ahogyan tud!
A roma civil szervezetek kedvező tevékenységéről ritkán találok híradást a médiában. Lehet, hogy vannak jelentős sikereik is, de ezekről több szót kellene ejteni és - őszintén. A roma származású értelmiségiek, érettségizettek számára is (csekély számuk ellenére) szép feladat volna, ha időt tudnának szakítani egy-egy település roma családjaival való szervezett beszélgetésekre, meggyőzésükre például arról, hogy a jövő szempontjából milyen fontos gyermekeik iskolába járatása, a tanulás szorgalmazása, házaik és házaik környezetének rendbetétele (egykor a vályogvető cigányok építőanyagot termeltek falun és még mindig sok a vályogház). Mondjuk ki magyarán: némely romák lakta településrész úgy néz ki, mint a disznóól (miközben, elismerem, vannak utóbbi tekintetben jó példák is, nem akarok igazságtalanul általánosítani, de ezeknek a jó példáknak is nyilvánosságot kellene kapniuk).
Ebben a jelenlegi társadalmi-politikai életben, közéletben, ahol a mindenkori kormánypárt és a mindenkori ellenzék sokszor oly derekasan munkálkodik az ország többségének érdekei ellen, az ország érdekei ellen (bár többnyire szépen hangzó jelszavakkal), bizony, nem sokat várok a roma kisebbség helyzetével kapcsolatos előrelépésnél, sőt, hogy pontosabb legyek: szavazatokat vadászó látszatintézkedéseken túl semmit.
Babits Mihány nagyon kedves verse jut eszembe, a Cigánydal, amelyben egy cigányasszony beszél, énekel csecsemőjének, a vers utolsó előtti szakasza így hangzik:

"Mesél neki rémeket,
dalol neki éneket:
"Ági jószág, pici lélek
milyen jó neked az élet:
hogyha jön a csunya szél,
pici rajkó picit fél
ad tüzet a száraz ág:
kivárod a tavaszát.
Hogyha ég a nap sugára
a gazdának nagy a kára;
neked semmi, kis bolond:
mindenütt csak hűs a lomb.
Cse'bogár,
Cse'bogár,
a gazdának csupa kár.“"

Nos - teszem hozzá - a vers bájos ugyan, de az Elefántcsonttorony-költő abban már akkor is tévedett, hogy annyira jó, idillikus lett volna az a cigányélet. Ma meg már a romák helyzetével kapcsolatban nyugtalanul elmondható: nem csak a "pici rajkó picit fél", hanem sokan mások is, akik nem is rajkók, nem is romák, és nem is picit, a szárazságtól pedig ugyan a gazdának nagy lehet a kára, de ha a Hungarian roma kisebbséggel kapcsolatban nem történnek kedvező változások, az nem csak a gazda kára lesz, hanem az egész országé.

Cserebogár ide, cserebogár oda, ezt kellene meglátni, belátni és - cselekedni.

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)