Óvatos kisérletképpen egy DISZ-bizottsági értekezlet után megszólítottam a Széplábú Leányt.Megkérdeztem tőle, hogy melyik osztályba jár.Udvariasan válaszolt, de nem azon az érzelmi hőfokon, amelyik kielégített volna, így kezdődő kapcsolatunkat visszaszabályoztam a leány és lábának óraközi szünetekben szemmel való észrevétlen fényképezgetéseimre /az iskolaudvaron/.
Amíg a Széplábú Leány szépsége teljesen vitathatatlan volt, osztálytársamé, B. Marcelláé már csak félig.Felülről derékig olyan volt, mint egy antik női szobor, a derék alatti másik fele viszont nem egészen. “Ha hazánk ilyen lábakon állna…” - jegyezte meg az egyik fiú, aki mit sem sejtett arról, hogy egyetértek ugyan vele, de nekem titokban mégis tetszik a biztonságos lábakon álló B. Marcella /becenevén Marci/.Tetszett, - de csak külsőleg. Egyébként lenéztem, több okból.Egyrészt nem volt jelesrendű tanuló, csak a jó és jeles rendűség között vitorlázgatott /na ja, az könnyű!/, másrészt szónokolni sem tudott /bár egyébként vidáman fecsegett a többi leánnyal/, végül, de nem utolsósorban, nézeteiben “hagyományos kispolgáriságot” fedeztem fel /itt most a “kispolgári” szót elmarasztaló értelemben használom/.Utóbbi nyilván összefüggött származásával, hiszen az én “nemesi” /értsd alatta: munkásszármazású, ezek az ötvenes évek!/ származásom helyett ő “egyéb” kategóriájú volt /apja valamikor hentes lévén, ráadásul azt gyanítottam, hogy segéddel vagy segédekkel dolgoztató “kizsákmányoló”/.
B. Marcellát is a szememmel fényképezgettem, fokozódó kedvvel főleg a lányok részére tartott tornaórákkal összefüggésben, mivel más órákon ugyanolyan túlöltözött állapotban jelent meg, mint a többi lány.Máig érdekesnek találom , hogy “nyers ösztönértékelésem” és “magasszintű szellemi értékelésem” ilyen élesen különvált az igen nőies alkatú és viselkedésű leányt illetően. /Ha továbbírnám a Gyermekkori diófák-at, alakja mégegyszer felbukkanna és megtudnánk - többek között - azt is, hogy Apám, még rendőrtiszt korában, szüleit valamiféle rossz magaviseletű kutya miatt egyszer megbüntette./
Az 1955/56-os tanévben már “forrt a belső világ”, de engem az érettségire való felkészülés igen lekötött.Most már, sajnos, az is “halálos komolyan” felmerült: “Mi leszek, ha nagy leszek?” Szüleim - titokban a tanárok segítségével is - az orvosi pálya felé taszigáltak. Ebben, szerintem, fő szerepet az játszott, hogy az orvosok “presztizse” azidőtájt igen nagy volt, elsősorban kiemelkedően magas jövedelmük miatt /no, nem csekély fizetésükből gazdagodtak meg, hanem a betegek “hálapénzeiből”/. A tanárokat szüleim afféle koldusokként festették le előttem.Tanáraim, öltözetüket illetően, ugyan nem tűntek szegényebbnek szüleimnél, de azért szüleim véleménye a közvéleményt tükrözte.Igyekeztem tájékozódni, Horváth /vagy Horvát?/ Bácsi, a volt partizán, aki iskolai altisztként tevékenykedett és így ő vitte ki a tanárok fizetését, elmondta: ez nem igaz, a tanárok többsége esti vagy levelező tagozaton is tanít és így “szép pénzük összejön.” Horváth Bácsi szavahihető, rendes ember volt ugyan, epilepsziás fia is, akivel időnként játszottam, sőt, a mai rendőrségi épület közelében levő “bombagödör-tavacskában” még horgásztunk is /ha valaki ma a helyszínre megy, sokemeletes lakóépületeket talál a “minitó” helyén, így épül-pusztul Mátyásföld!/. Mégis: Horváth Bácsi közvéleménnyel ellentétes kijelentését hittem is, nem is.Valójában magyar irodalom és történelem szakos tanár szerettem volna lenni és e fizetésemhez “némi mellékest” szerezni irodalmi alkotásaim honoráriumából /a végén nyomorúságos “orvosi” fizetésemhez szereztem később egy ideig ilyen honoráriumokból némi mellékest, keserű tréfákat csinál a sors!/ Az “utolsó percben” osztályfőnököm /a latin tanár/ beszélt is szüleimmel és ekkor már ők is hajlottak volna, kényszerből, az általam preferált megoldásra, de mivel mindaddig, szintén kényszerből, biológiából és fizikából készültem az egyetemi felvételire, továbbá az sem tisztázódott bennem, hogy pályaválasz- tásomat illetően kinek van igaza, nem mertem az orvosi egyetem kérdésében viszakozni //tehát, tréfásan szólva, még addig a “kiugrási kisérletig” sem jutottam el, mint ameddig
fehérellentengernagyos keresztnévrokonom eljutott, igaz, annyira nem is jártam rosszul, mint ő/.Persze, ha “elájulok a vér láttán” szüleimben nem merül fel soha orvosi pályára adásom,
de én nem lettem rosszul a vértől, csak titokzatos félelemmel, undorral és még sok minden mással vegyes érzést váltott ki belőlem ez a “folyékony szövet”.
Engedékenységem más dolgokban is gyökeredzett.Szüleink a gyermekek véleményét illetően két szélsőséges pont között mozogtak, egyik volt a “mondd el fiam, mint gondolod”, a másik a “fogd be a szád, fiam, ezt mi jobban tudjuk anyáddal”.Persze, a gyerekek igazsága is széles skálán mozgott és - humoros módon - a kétféle skála gyakran nem is volt összhangban egymással.
Anyámat pályaválasztásomat illetően is magas hőfokú szeretet vezérelte.Ő volt a hangadó, de - néhány hónapja, egy beszélgetésben - Apám bevallotta: az ő ötlete volt az orvosi pálya, ő szeretett volna orvos lenni egykoron. /Okosabb lett volna, ha a rendőrségtől való igazságtalan
eltávolítása után megsértődik és elmegy válóperes ügyvédnek.Az érdekes is, no meg “fizet is, mint a köles”, de hát a Lelkesek /sajnos, én is!/ könnyen kerülnek “nagy, nemes eszmék fogságába”!/ Lehet, hogy Apám csak “magára vállalta” a dolgot? Én elsősorban Anyámat láttam-hallottam az orvosi pálya mellett hangoskodni-kardoskodni. Igaza volt-e vagy mégsem? Mai napig eldöntetlen kérdés /és ha eddig nem dőlt el, már ezután nemigen fog/.
A gimnázium utolsó osztályát is befejeztem - jelesrendűen.Jött a ballagás, virágcsokrokkal, “glaudeámuszigitur”-ral, “ezúthazámbavisszavisz”-szel /nocsak, nocsak, még azt sem tudom hol van az én igazi, költői lelkű hazám, és ti már ezt énekeltetnétek velem?!/, “filiszterleszek- magamis”-sel /nevetséges, még manapság sem vagyok filiszter /polgár/, csak szegény
“rózsadombi proletár”!/.Lányok, sőt egyes fiúk is, megilletődötten sírtak, én ballagtam egyedül közöttük hallgatagon, ajkamon gúnyos mosollyal.Akkor lássalak matematika-inkvizíciós Corvin Mátyás Gimnázium, amikor a hátam közepét, - sőt, még akkor se! Ez a mosoly lenézést is jelentett, lenéztem a ballagók, ballagtatók, búcsúzók nagy többségét /majdnem ugyanúgy, mint ahogy nemrégiben lenéztem a “zámbójimmys” temetés ízléstelen tömegőrületét, az iszonyú pénzeket felemésztő magyar foci alantas szurkolótáborait vagy a 2002-es képviselőválasztáskor a Kossuth téri “nemzetiszín-pántlikások” majomcirkuszát/.
Következtek az érettségire való felkészülés otthoni hetei.Az ókori görögök hittek a madárjóslatokban. Én viszont nem jóslatért álldogáltam a négy diófa által határolt, téglalap-alakú területen.A diófák, a köztük levő bokrokkal együtt, kissé félelmetes, félhomályos helyet képeztek, itt mindig sötétebb volt, mint a kert más részein.Ide jártam időnként pogány vágyaimmal, szívbéli bánataimmal. Itt “kellemesen kellemetlen” egyedüllét-érzés fogadott.Akkor azonban éppen más miatt voltam e helyen: verebet szerettem volna lőni légpuskámmal.Mozgott is egy madár a diófalevelek között.Veréb-e? Talán veréb, de mit bohóckodik a lombok között, ahelyett hogy megmutatná személy-, illetve fajazonosságát?
Rálőttem.Leesett, de még élt, lábra ugrott, szívjajdító hangon tiltakozott törvénytelen eljárásom ellen /ugyanis nem volt veréb, a családi etikai kódex viszont tiltotta a “hasznos énekesmadarak” ólomgolyóval való etetését/.Panaszkodása nem tetszett, nem jogásznak készülök én, hanem orvosnak! Újra rálőttem.Még mindig mozgott és madárhangon sírt /persze, ez érthető, hiszen madár volt, de sírásában azért volt valami nagyon emberi is/.Újra lőttem.Még mindig élt.Rádobtam egy téglát.Még az alól is vádlóan kikiabált néhányszor, majd elnémult.Szárnyában zöld tollakat pillantottam meg /zöldike volt?/.
A dolog nagyon megrázott, rossz érzés fogott el.A vadászatot abbahagytam, a madarat eltemettem /nem kegyeletből, hanem a családi etikai kódex alapján történő esetleges
nyomozás elkerülésére/.Ha ókori görög vagyok, biztosan messzemenő, baljós következtetéseket vonok le az esetből, amely így, minden görögség nélkül is, nagy hatással volt rám.Arra gondoltam: jön a matematika írásbeli érettségi, ott még az istenek segítségére is szükségem lehet!
Matematika érettségim írásbelije nem sikerült.Csábít a dolog, hogy az istenekre fogjam a kudarc főokát, de ahhoz túlzottan materialista a szemléletem.A főok kétségtelenül az volt: nem voltam matematikatehetség /legalábbis relatíve nem, mert az életben, más viszonyítási alappal /pl. orvosok/, mint később kiderült, relatíve mégis igen/.Ám a matematika dolgozatok akkori értékelési módja is “ellenem dolgozott”: részeredményekért /pl. az egyenlet felállításáért/ nem adtak pontot, csak a jó végeredményeket méltányolták az érdemjegyben /ezt az értékelési rendszert néhány év múlva a diákok számára kedvezőbbre változtatták, de én semmit sem értem az eső utáni köpönyeggel/.Lehet, hogy a későbbi értékelés szerint dolgozatom elérte volna az elégségest, azon pedig szóbelin már könnyen lehetett volna segíteni, főleg, ha az érettségi elnök is utálja a matematikát, no meg egy ilyen szóbeli vizsga lelkileg is más lett volna…
Így érettségi bizonyítványom meglehetősen különös lett: matematikából elégségest kaptam
/az érettségi elnökről kiderült, hogy utálatos matematikarajongó/, de minden más tárgyból jelest.Amennyiben megkapom matematikából a közepest /hármast/ - jelesrendű vagyok, de így... így mindent elveszítettem amiért négy esztendeig annyi áldozatot hoztam! Ennyit akkor is elértem volna, ha négy évig félvállról veszem a tanulást! “Jórendűségért” ugyanis nem kellett volna különösebb erőfeszítést tennem…
A “jórendű érettségi” miatt az egyetemi felvételinél egy pontot elveszítettem, de ez csak “mögöttes világa” miatt volt annyira bosszantó, hiszen a biológia és fizika jelesek a többi “iskolából hozott” pontot biztosították, valamint alaposan felkészültem a felvételi tárgyakból, továbbá a “kulisszák mögött” láthatatlan kezek is segítették “a rendszer hű, munkásszármazású fiát”, a DISZ-titkárt, s ami hab volt a felvételi tortán: érettségi bizonyítványom az egyetlen kettessel, egyébként csupa ötössel rokonszenvet keltett a bizottság elnökében /hja, elnök és elnök között olykor igen nagy a különbség!/.A kitűnő rendű Szabó Barnabást, persze, értelmiségi származásával is felvették az orvosegyetemre, de - engem is.A “tudós” leányok /Erőssy Krisztina, Tudósy Éva/ a Budapesti Műszaki Egyetemre mentek, hogy mérnökök legyenek. /Ilyesfajta “egyetem-pokol”-nak még a gondolata is megborzongatott, de hát ők kívánkoztak a számok, mechanikai gépezetek hideg-rideg világába, minek szánjam őket?! Hosszú haj, rövid ész - tartja a közmondás, de még sokkal visszataszítóbb, ha a hosszú haj hosszú észnek képzeli magát!/
Néhány más osztálytársunkat is felvették egyetemre vagy főiskolára.B. Marcellát, aki szintén orvosegyetemre jelentkezett /és, ha jól emlékszem, érettségin “felhúzták jelesrendűségre”, bár a négy év alatt általában jórendű volt/ “helyhiány miatt” nem vették fel, ápolónőképző iskolába ment.
Nekem pedig egy hónapig ismét dolgoznom kellett, ezúttal nyomdában, ahol Kálmán Nagypapa volt a művezető.Ez a nyomda egy villamosmegállónyira volt a Nyugati Pályaudvartól /az akkori Marx-tértől/ a Margit híd irányában.Az üzem sokkal érdekesebb volt a Kéziszövők Ktsz. piszkos pincéjének fonalrengetegénél.Itt cinklemezekre fényképeztek nyomtatásra szánt képeket /föleg élelmiszerdobozok oldalaira nyomtatták ezeket/, olykor savval marattak ilyen lemezeket /gázálarcban/, egy pincehelyiségben pedig a cinklemezeket gyönyörű porcelángolyók nyája csiszolgatta.Ez utóbbi helyiség ablakán időnként gyerekfejek jelentek meg, golyókat kunyeráltak, nyilván olykor kaptak is, de ottlétemkor a gépet kezelő munkás, eléggé könyörtelenül, elkergette őket.A megpendített cinklemezek érdekes hangot hallattak, pengettem is olykor a “cinklantot”, de vigyáznom kellett a “nemkívánatos hallgatóságra” /nyomdai főnökök, elöljárók/.
Fizetésem arra a hónapra 500 forint volt, de ebből 20-30 forintot levontak és a heti HÉV-bérlet /amely villamosra való átszállást is lehetővé tett, de csak a jegykezelés utáni meghatározott időn belül/ szintén pénzbe került.Egy szakmunkástanulóval /Orosz Bélával, de csak keresztnevére emlékszem biztosan/ időnként cinklemezeket cipelgettünk.Ez nehéz volt, de nem került rá túl gyakran sor, több volt a lődörgés és a mesterségesen megrendezett “látszatmunka” /a felsőbbség, és így Kálmán Nagypapa, “becsapására”, de a “felsőbbség” is csak “színjátékból” járta az üzemet, a “tervet hozni kellett”, viszont feleslegesen nem kötöttek bele a munkásokba/.Kálmán Nagypapa igen önelégedetten járt-kelt, intézkedett, mint művezető, élvezte a “főnökséget” /akárcsak “tiszteletbeli főnökségét” Mátyásföldön, a Pártban/, látszott, hogy kisujjában van a szakma.Az üzemben keveset beszéltem vele, zavart a rokoni kapcsolat, de biztonságot is adott.Néhány év múlva, egy antológiában megjelent versemben /A külvárosban/ írtam is saját “munkás múltamról” , szerényen csak azt hallgattam el, hogy mindössze egy hónapig tartott és közvetlen főnököm nagyapám volt.
Az egyetem különösebb meglepetést nem hozott számomra.A többiekkel együtt “rágódtam a csontokon”, vagyis memorizáltam az emberi csontok azon kis dudorainak és bemélyedéseinek helyét és latin nevét, amelyek az élő ember csontjain vagy ott vannak vagy másutt vagy pedig egyenesen hiányoznak /és amely tudásanyag túlnyomó része a végzett orvos számára merőben felesleges /hacsak nem választ nagyon speciális operációs területet/, de nincs semmi baj, addigra megbízhatóan elfelejti/.Átmeneti buzgalmamban még a könyvtárból is kivettem egy gyönyörű, szinte költői ábrákkal teli anatómiai könyvet /a Szovjetúnióban adták ki, de anyaga - a latin miatt - érthető volt/ a Kiss-féle atlasz mellé és beszereztem egy igazi csontkoponyát.Önkéntes érdeklődésem /mely azért alapvetően különbözött kényszerérdek- lődésemtől!/ csonttanból főleg erre a koponyára szorítkozott.Zseblámpát kellett tenni a szájába, kipótolni hiányzó testrészeit, felöltöztetni és máris készen volt a világ legkitűnőbb bábuja egy családi horrorfilmhez.Sajnos, elrémülő nézőként egyedül húgom jöhetett számításba, de ő akkoriban nagyon visítós természetű volt.A türelem, lehet , rózsát terem, de az ő visítása egészen mást termett - nekem /no és a Csontfej sem kapott Oscar-díjat/.
Nagymamám jelenléte sokat levett Anyám válláról a háztartást illetően , de azért maradt neki is elég.Abban az időben általában nem volt hűtőszekrény, az ételeket a pincébe kellett levinni, nem egyszer engem is befogtak teherhordásra.Mosógép sem volt, egy asszony járt hozzánk nagymosásra, jóindulatú, tenyeres-talpas teremtés. Sokat evett, ezt még elnézte volna neki nagymamám, de az asszony arra a kérdésre, hogy elég volt-e az ebéd, mindig ráfelelte: igen, majd megiszom rá egy nagy pohár vizet.Ez a válasz, amely körmönfontan mégis arra utalt, hogy meg tudott volna enni másik adagot is, bosszantotta nagymamámat.Idővel nem is hívták nagymosáshoz, pedig a fateknőben, mosószappannal való mosás, ruhacsavarás igen nehéz fizikai munka volt.
Anyám költői lelkületét igazolja nagy virágszeretete.Különösen a rózsát, pünkösdirózsát, tulipánt és orgonavirágot imádta.Az én verseim azonban csak idős korára kedvelte meg, középiskolás diákságom és egyetemi hallgatói éveim alatt kifejezett - bár esetenként különböző árnyalatú - ellenszenvvel fogadta.Apám tolmácsolásában Arany, Tóth Árpád, Petőfi és más klasszikus költők verseit azonban szívesen hallgatta velünk, gyerekekkel, együtt.
Nagyon kedves tudott lenni, de, ennek ellenpontjaként, olykor valódi vagy vélt igazát megdöbbentő élességgel hirdette, közölte.Néha éppen ez a nyers hangvétel volt a helyes, de nem mindig.Utólag kissé humorosnak tűnik az az eset, amikor egy mátyásföldi családnál agitált békekölcsön-jegyzésre - átmenetileg sikertelenül.Az akkori helyzetet nem ismerők- nek jegyzem meg, hogy mind az agitáció, mind pedig a kölcsönjegyzés csak formálisan volt önkéntes, valójában a jegyzés megtagadására csak igen oktalanok vállalkoztak.A mátyásföldi víztorony tetejéről még én is, az iskolásfiú, békekölcsönjegyzésre buzdítottam a lakosságot hangszórón keresztül “annak érdekében, hogy tanulhassunk”. Nos, bár a kölcsönjegyzésnek ellenállók, szerintem, megérdemelték Anyám megrovó szavait, az ügyben még Apám is mérsékletre intette.
Anyámat ebben a “közügyben” helyes cél vezérelte, éppúgy, mint a családunk érdekében való mindennapi munkáját is.Méltán írom róla Szeretet című versemben:

“Mindent megbecsült, gondosan, mi érték,
mert Ő jól tudta, hogy mi a szegénység,

mit kell tenni: szaporodjon a fillér,
forinttá legyen, kis hidakhoz pillér.

Sokat tett értünk. Miért? Mondd, ki érthet
oly rejtélyeset, mint “szeretet”, “lélek”?

Igen, a lélek… Az, amit már akkor is sejtettem, ma méginkább meggyőződésem: az orvostudomány hiába szedi mind apróbb részekre az emberi testet, az ember lényegéhez nem jut közelebb, mint ahogy én is hiába szedtem szét gyermekkorom ajándékba kapott, ide-oda mozgó mechanikai játékcsodáit.Ha pedig mégis a részekre bontott atom rejti a lényeget, mint volt általános iskolai osztályfőnököm véli /ezen nézete néhány hónappal ezelőtti beszélgetésünk során kiderült/, az ilyen “igazság” méginkább szomorú, méginkább lehangoló…
Az egyetem világa hidegebb volt, mint a gimnáziumé /no, azért nem kívánkoztam vissza!/.Persze, a hideget lelkileg értem, bár a fizikai értelemben vett hidegről is meg kell emlékeznem, hiszen a “nagy ház szobabarlangjaiban” rengeteget fagyoskodtunk, talán majdnem annyit, mint az egykori ősemberek.A tűz látványa, igaz, kicsit kárpótolt bennünket a sok “libabőrösségért”.Fa, szén, brikett, favágás, füst, korom, szénmonoxid - ismerősen hangzó szavak a múltból, de a “tűzmanók” tánca, a “tűzpiszkálás” nagy élmény volt.Sajnos, mindig jött a Madách-i felejthetetlen vég: ki kellett hordani a hamut.Nemkívánatos muszáj- dolog volt ez, olykor nekem kellett csinálni, de ha másnak, az is zavart, mert utálom, ha a közelemben dolgoznak /kihamuznak, takarítanak stb./ !
Egyetemi tanulmányaim annyira lefoglaltak, hogy nem figyeltem eléggé a belpolitikai élet családon belüli és kívüli mindennapjaira.Figyelmeztető jel pedig bőven akadt.Nőtt-növögetett
az “osztályellenség” hangja, közöttük voltak ugyan helytelenül odasoroltak is, de döntő többségük korántsem volt az a jámbor demokrata, akivé ma - a múltat nem ismerő ifjoncok
és már nem is olyan ifjoncok megtévesztésére - “átfestegetik” őket.A nép igazi ellenségei voltak ők, ezt akkor a vak is láthatta volna, de a látszólagos látók egyrésze a valóságban teljesen vak.A zsidó Kartal Emil Bácsi gyűlölettel jelentette ki: “Ami rosszul szervezett, rosszul megalkotott, arra azelőtt azt mondtam: keresztény, ma azt mondom: kommunista.” /No, szép kis szellemi szegénységi bizonyítványt állított ki magáról ez a volt gyáros, gondoltam akkor, de - így gondolom ma is./ Rákosi külsőségekben tobzódó és kissé infantilis személyi kultuszát /amelyet akkor már hivatalosan is kissé háttérbe szorítottak/ én sem helyeseltem százszázalékig, bár úgy véltem: kell a népnek a “Panem et circenses!” - legalábbis egyelőre.E személyi kultuszt illetően részben igazat adtam Emil Bácsinak, de csak magamban.
Sokaknak talán nem, de nekem meglepetést okozott 1956 október 23-a.A tüntetésen nem vettem részt, hazamentem a “felbolydult méhkasból” /sok volt közöttük a darázs, de a megbolondult méhek is szúrhatnak!/.Este otthon hallgattam Gerő Ernő rádióbeszédét.Ez a beszéd - akkori véleményem szerint, de ma is így látom - nem volt ugyan alkalmas arra, hogy segítse a “kedélyek lecsillapítását”, nem volt eléggé “irodalmi” és túl rövid volt, de egyúttal világos, számomra imponálóan fölényes és a tévelygőket kioktató beszéd volt.Gerő Ernő feltette a kérdést: demokráciát akarunk, de milyet? Polgári demokráciát vagy szocialista demokráciát? /Ma, ha Gerő beszédét egyáltalán megemlítik, éppen ezt a leglényegesebb kérdést hallgatják el, nem véletlenül./ Amennyiben nagy erők állnak a szónok mögött, akkor az ilyen száraz, inkább az értelemre, mint az érzelemre építő, határozott beszéd esetleg elfogadható, de, mint az események során később kiderült, erő tekintetében nem ez volt a
pillanatnyi helyzet…
Másnap reggel a rádióból tudomást szereztünk a fegyveres összetűzésekről.Nagymamám gyorsan intézkedett: szaladjak nagyapám után az állomásra, nehogy bemenjen ma dolgozni, jöjjön haza! Nagyapám, szerencsére, még a tőlünk alig száz méternyire levő repülőtéri HÉV-megálló közelében iszogatta a kocsmában kisfröccsét vagy nagyfröccsét. A hírre rámnézett és izgatottságom láttán kicsit megrovóan, nyugodtan válaszolt:
- Jó, jó…semmi baj, jövök, de előbb ezt még megiszom!
Visszafutottam a Kossuth Lajos utcai házhoz - és e pontnál hagyjuk most el az akkori fiatalembert, gyermekkorával együtt, amit néhány hónappal így is önkényesen megtoldottunk.
“Olvasom a Gyermekkori diófákat, - mondja szemrehányóan feleségem - de elaludtam rajta!” Nos, talán Apám albumaiból néhány fénykép xeroxlenyomatával érdekesebbé lehetne tenni, esetleg egy-egy részletet humorosabban írhattam volna meg /bár azért nem voltak annyira kacagtatóak azok az ötvenes évek gyermekszemmel sem/, de végtére is: csak azt írhattam le, ami megtörtént…
Különös idő volt számomra a “Gyermekkori diófák” ideje, ha írásomból ez nem is tetszik ki eléggé, örömökben és félelmekben egyaránt bővelkedő idő, varázslatos balatoni tájakkal, erdőkkel, mezőkkel, galambbúgású zöld lombrengeteggel, fellobbanó lila bogáncsvirágokkal, álomtükrű tavacskákkal, madárbánatokat hozó légpuskával, iskolapad-kínszenvedésekkel, kegyetlen, verekedő, elvadult-megvadult iskolatársakkal, kerti ősvadonnal, olykor ijesztő árnyakkal egy nagy házban, ruhásszekrénybe telepített egerekkel, “júj-de-hideg-van!”-nal, “mit-csinálsz-ott-te-fiam?”-mal, “na-mondd-csak-fiam”-mal, “fogd-be-a-szád, fiam!”-mal, “hát-még-ezt-sem-érted-te-fiam?!”-mal, hízelgő fekete-fehér foltos cicával, felragyogó vörös csillagokkal, matematikatehetsége miatt irígyelt öcskössel, igazságtalanul elpüfölt jámbor öcskössel, lobogó zászlókkal, felszálló-lehulló színes papírjelszavakkal, nyafogó, ravasz húgicával, versolvasó Apámmal, fülem-húzó-Apámmal, rám-oly-büszke Apámmal, dícsérő vagy korholó Anyámmal, virágcsodáló Anyámmal, tündöklő számlapú képzeletbeli ezüstórákkal, titokzatos padlással, kamaszos kesergésekkel, Mikulások szívdobbantó ünneppirosával, karácsonyfák csillagmosolyával, nevető arcú húsvéti hímestojásokkal, Verne-, Jókai- és Sebők Zsigmond-regényekkel, dunyha alá kergető hideggel, hideg vizet itató nyári hőséggel, kedvesen bumfordi hóemberekkel, bezáródó ajtókkal, kinyíló világ csalfa hitével, fáramászásokkal.Igen, persze, fáramászásokkal is, egyedül a diófákra nem tudtunk felmászni, az egyikre ugyan nagy üggyel-bajjal féligmeddig felmásztam, de lepottyantam /még ez is jelkép, életében mindenki lepottyan valahonnan, én, sajnos, többször is megtettem a lefelé vezető utat, bár - relatív szerencse! - csontom azért nem törött/.
A gyermekkorhoz szinte “kötelezően illendő” hozzátenni a “boldog” jelzőt.Apám ugyanerről az időről azt írja, hogy boldog volt /mert mellette volt Anyám/.
Boldog volt-e gyermekkorom?
Szüleim, nagyszüleim sokat tettek azért, hogy az legyen, én mégis inkább egyik versem /Boldogság/ “diplomatikus soraival” válaszolnék:

“Ha volna boldogság, s a titka
kinyílna, - szépségre tanítna,
s ébredne egy seholsincs-isten
piros csillaga a szívekben.”

/VÉGE/
/ 2002/