Amint várható volt, Apámat - igaz, jóval később - a Pártból /az MDP-ből/ is kizárták.Ez akkoriban majdnem olyan nagy szégyen és csapás volt, mintha valakit a középkor virágzása idején kiátkoztak a katolikus egyházból.Apámban még az öngyilkosság gondolata is felötlött.Mégis - szerencsére a balsorsban - olyasmi történt vele, mint ami velem, amikor leestem a kert végében levő cseresznyefáról, de a fa alatti bokrok megtartottak, így csontom nem törött.A család politikai helyzete megrendült ugyan, talán ekkor történt az is, hogy házunkban az egyik alagsori helyiségbe lakókat telepítettek, ami kissé zavarta mindennapi életünket, de nem túlságosan, hiszen az összes fenti helyiség a miénk maradt és a lentiekből is néhány.Apámnak sikerült állást találnia,nem is kedvezőtlent, nem emlékszem rá hogyan, mikor, inkább emlékképek maradtak: kiváncsian hajolok igen szép kiállítású nyomdászati folyóirat fölé, Apám neve ott van a rovatvezetők között, szakcikkét viszont nem találom. Később úgy rémlik, mintha “normás” lett volna a nyomdaiparban…
Anyám eljátszott a gondolattal, előttünk is említette, hogy ha megírhatnánk Apám ügyét Rákosi Elvtársnak, talán segítene a Nagy Ember…Itt kell megemlítenem, hogy Rákosi Mátyásék bűneit valószínűleg szüleim sem sejtették ekkor, mi, gyerekek, pedig semmit sem tudtunk ezekről…/Zárójelben azonban megjegyzem, nehogy az olvasó félreértse soraimat: azt részben nevetségesnek, részben aljas dolognak tartom ahogyan az 1989 után létrejött hazai ellenforradalmi rendszer Rákosi Mátyás életútját értékeli…mondjuk, Horthy Miklóssal összehasonlításban.Antall József miniszterelnök például Horthy Miklósról igen visszafogottan nyilatkozott, holott a “lovastengerész” nagyságrendekkel több ember haláláért, szenvedéseiért felelős, mint Rákosi.Az ilyen “Antall-féle” /és még nála is “antallabb”/ jómadár-értékelőket mélyen megvetem.Rákosi bűneit, hibáit, persze, nem kell takargatni, dehogy! Ám be kell vallani: a Horthy-korszak diktatúrájának idején Rákosi igazságos célért küzdött, a II. világháborút követően pedig - főleg már a hatalom birtokában - követett el bűnöket, de a nevéhez fűződő intézkedések nem mindegyike volt helytelen, nem egy a lakosság többségének érdekeit szolgálta./
Hamarosan gyűlt a meghökkentő tapasztalat, hogy Apám ügye korántsem egyedüli, itt is, ott is bajok vannak a “káderpolitikával”.A felnőttek, persze, igyekeztek beszélgetéseiktől minket távoltartani, hangjuk lehalkították, ha közeledtünk, de mi /különösen én/ azért „füleltünk”. Nemrég megjelent “Gyermekkor” c. versemben így írok erről:
“A kertek? Bennük felnőtt jött, vigyázó,
árgus szemekkel, s mit tett a gyerek?
Játékot mímelt ég-üvegcseréppel,
s becsapta a hajszolt felnőtteket,

akik hitték: mit sem hall a valóból,
mit súgott olykor ijedt árnyú fa,

hogy rossz utakra tévedt fent a csillag,
s legbelül vérzik piros önmaga.”

Az “ávosokról”, “ávéhásokról” /Államvédelmi Osztályról, majd Államvédelmi Hivatalról/ mindössze annyit tudtam: ez a szervezet “igazi kemény legényekből” áll, az “ávéhások” “jól odaütnek az osztályellenség fejére”.Soraikba azonban nem vágytam, mivel már az általános iskolai tornaórákat is utáltam és elképzelésem szerint katonaság, rendőrség és minden más fegyveres szervezet egyik követelménye a testi edzettség, testedzéshez viszont nem volt kedvem, meg azt sem szerettem, ha parancsolgatnak nekem.Nos, ha az “ávéhᔠmegmarad a fentieknél, gyermekkori véleményem nem kellene revideálnom /bár azért egy igazán kulturált ember nem vágja ólmosbottal fejbe azt, aki három nagy pofont érdemel csupán/.Ám a “koncepciós pereknél” - melyekről akkor még kevesen tudták, hogy koncepciósak - az “ávéhᔠmár egyértelműen “negatív szerepet” játszott./Az viszont nevetséges, ahogyan 1989 után feltüntették, hogy az ÁVH csak a Párton belüli elvtársak egyrészét és a jószándékú, becsületes pártonkívülieket üldözte, - üldözte ám azokat is, akik a “népi demokrácia” ellenségei voltak és sokszorosan megérdemelték az ilyen üldözést! Ez utóbbit én még gyermekként is tudtam! Nem kevés gúnnyal írom valahol az 1989 utáni hamis értékelésekről:

“Az ÁVH csak elvtársait verte:
az ellenséget nem verhette meg,
ellenség nem volt, vagy, ha volt is néhány,
a “népi rendbe” beleszeretett.
Ilyen volt az a kor, bizony, Barátom,
végzetesen nagy szerelmek kora:
kinek elvették gyárát, földjét, bankját, -
minden komcsit homlokon csókola!”/

Anyagi helyzetünk az 1950-es években - sőt később is - meglehetősen szűkös volt, bár takarékoskodással sok mindenre telt, de nem telt minden valóban szükségesre.Olykor ruha, cipő vásárlása is nehézségekbe ütközött.A kiadásokat írni kellett, Anyám volt a
“főkönyvelő” és e “tisztségében” gyakran került összeütközésbe nagymamámmal, aki - Anyám szerint - nem takarékoskodott eléggé. Én egyáltalán nem láttam úgy, mintha nagymamám pazarolt volna, a vitákat érdemben nem tudtam megítélni, de - kényszerű füleléseim révén - megtanultam hogyan kell takarékoskodni./Ezt azonban csak személyes kiadásaimnál tudom érvényesíteni, mint “rózsadombi proletár” nem, mert feleségem nem hajlandó átadni nekem a családi pénzügyminiszteri tárcát, pedig micsoda Bokros Lajos lehetnék!/ Tény: a “filléres veszekedések” olykor-olykor kissé megkeserítették a gyermekkort.Ugyanakkor a takarékoskodás révén volt pénz a kéthetes, igen kedvezményes nyaralásokra a Balaton mellett, legtöbbször belügyi üdülőkben, Anyám jogcímén.Anyám ugyanis a Belügyminisztérium állományába került tisztviselőnek.Nem tudom, hogy erre pontosan mikor került sor, valószinűleg Apám rendőrségtől való elbocsátása után. Egyenruhát ezidőtájt még nem kapott, de egy igen aranyos kis forgópisztolyt igen, játékpisztolynak látszott, sajnos, még golyó nélkül sem adta oda nekünk, csupán dicsekedőn megmutatta.
Ha jól tudom, Anyánk rendőrtisztviselővé való “előrelépése” is segítette, hogy a XVI. kerületi Pártbizottság elsőtitkára pártfogolta Apám visszavételét a Pártba.A kérvénybe még az is bekerült, hogy öcsém éltanuló. /Én is jól tanultam, de éppen ekkor nem voltam jeles rendű./ Apám újra a Párt tagja lett.Vídám nyaralás következett, hangulatát - jónéhány évvel később - többek között Balatoni madárhang c. versemben is érzékeltettem:

“Fényvízben madárhangok lassan
hálót húztak lengő magasban.

Vízfényben lent sötétté kéklett
pereme égszín messzeségnek.

Bohócok: piros-sárga labdák
a nevetésük továbbadták.

Napból lehullott pici holdak
ezüstlő oltárt varázsoltak,

s abban a csillagzó mesében,
vízfényben s fényvíz messzeségben,

kagylóba elrejtett időben
kis gyöngyös hal volt születőben.”


A Kossuth Lajos utcai Csodaország /Alice nélkül, de ezt, egyelőre, nem bántuk/ ősvadon-jában az Állatok Királya nem az oroszlán volt, hanem az oroszlán rokona: cicamica.A cicák között is kiemelkedett, mint Nagy Király: Doktor Donki. Nevét a “búsképű lovag”, Don Quijote után kapta, bár az ő képe olyan szeretetreméltóan volt búsképű, hogy nevetésre ingerelt.Fekete-fehér foltos cica volt, fehér folt volt az orránál, fejbúbján, valamint fehér kesztyűt viselt elülső praclijain, fehér papucsot hátulsó lábain.A nevezetes Arany János versbeli tudós sem szerethette jobban macskáját, mint mi Donkit.Még a szülők és nagyszülők is igen elnézőek voltak vele szemben,beengedték amikor reggel a hátsó folyosóajtónál értünk nyávogott, pedig sejteni lehetett, hogy hozzánk, gyerekekhez, fog rohanni a paplanos vagy dunnyás ágyba és közben buzgón le-lepecsételget sáros praclijaival ezt-azt.
Donki, a “madár- és egérorvos” továbbképzését vadászmacskává én találtam ki.Így okoskodtam: ha van vadászkutya, miért ne lehetne vadászmacska is? Legyen Donki a világ legelső vadászmacskája! /Néha vadászsólyommá való kinevezésére is gondoltam, de ezt el kellett vetnem, mert bár sólyomként remekül megült az egyik kézfejemen, repülőtehetségé- ben mégsem hittem igazán.Nem jó túlzásokba esni!/
Donki vadászmacskává való átképzése csak félig sikerült.Ha kézbevettem derék fegyverem, a légpuskám, máris jött utánam, a leeső verébre - amelyik olykor a szomszéd fáján termett és kerítésünkön kívül ért földet - nagy lelkesedéssel vetette rá magát, de nem volt hajlandó a zsákmányt vadászkutyaként lábam elé hozni.Megpróbáltam apró kis húsdarabokkal rávenni a cserére, de a húst is megette és a verebet sem adta oda.Erre kizártam a vadásztársaságból.Egy alkalommal jó sok szárnyast lőttem, köztük néhány magát színes tollakkal álcázó verebet is,
a zsákmányt madzagra fűztem és - amint egy vadászt ábrázoló képen láttam - a madaras övet derekamra kötöttem, majd “büszkélkedő körútra” indultam.Tervemben nem szerepelt az, hogy fényes nappal csillagokat fogok látni, de ez is bekövetkezett.A vadásztársaságomból
kizárt Donki ugyanis hirtelen megjelent, felfutott meztelen lábszáramon /rövidnadrágban voltam/, a madaras övet leszakította és átvitte a szomszédba.Mire a fájdalomtól és meglepetéstől szólni tudtam volna, már a határon túl, “külföldön” lakmározott.
Másik nevezetes alkalommal viszont Donki volt az, akire “rájárt a rúd”.Öcsémmel együtt igen nehéz “szőnyegporolási feladatot” kaptunk.Anyámnak ugyanis mániája volt a “hasznos szeretet”, vagyis hogy a gyermek a szülők, nagyszülők iránti szeretetét, háláját a család érdekében elért valamilyen materiális eredménnyel /pl. sok fát vág, mint alkalmi favágó/ vagy erkölcsi teljesítménnyel /jóság az iskolában, jeles tanulmányi eredmény stb./ mutassa ki./ Nézetét mindmáig helyeslem, de eszem ágában sincs követni, megelégszem azzal, ha valamilyen tapintatos segítségemért nem kapok cserébe vaskos hálátlanságot./ Nos, a szőnyegrázáshoz, mert porológerenda nem volt, két fő kellett: öcsém és én.Két végén megfogtuk a szőnyegeket és ráztuk, legalábbis annyira, hogy Anyánk, mint meós, ne mondhassa később: “Ez nem munka!Tele van porral!”.Donki az esőcsatorna mellől nézte a dolgot és fejét időnként bedugta a csatorna nyílásába. Mit keresett benne - nem tudom.Én viszont ilyenkor gyorsan meghúztam a farkát.Kidugta a fejét és komikus, csodálkozó tekintettel szétnézett.Öcsémmel jót nevettünk rajta.A játékot néhányszor megismételtük. Ekkor kegyetlen ötletem támadt.Feltettük a cicát a szőnyeg közepére, megfogtuk a szőnyeg két végét és - hórukk! - magasba röpítettük a panaszkodó nyávogót.Ezt háromszor ismételtük, utána megszántuk a cicát és leengedtük a szőnyeget.A baj ezután következett: Donki megsértődött.Nem volt hajlandó dorombolni, ha simogattuk, pedig ilyet még sohasem tett! Hiába becézgettük, kedveskedtünk neki…Három napig tartott a “haragszom rátok”.A harmadik nap végén nyers májat csentünk neki a konyhából.Ezt végül elfogadta, megette, simogatni kezdtük, újra dorombolt, - szent volt a béke!
A háború utáni egyik évben, nem emlékszem melyikben, a Vöröskereszt gyermeknyaraltatási akciója keretében Svájcba utaztam.Gazdag gyáros családja látott vendégül, vittek is volna ide-oda kirándulásokra, ha nem lettem volna rosszul az autózástól, Daedalon tabletta pedig akkor még nem volt vagy nem vesztegették rám.Ez a svájci nyaralás, talán egész gyermek- koromra jellemzően, félelmek és gyönyörök furcsa keveréke lett.A gyáros és családja egyrészt irígyelte Apámat, mert annak “doktori címe van”, utóbbit a gyáros is szerette volna, de nem sikerült megszereznie.Emiatt, mint “doktorgyereket” engem sem kedveltek, de nem a szülők és a cselédek bántak velem rosszul, hanem a gyáros két csemetéje /egyik fiú volt, másik leány, egymásra is acsarkodtak időnként/.Látogatóba hívtak egy másik magyar fiút, aki szintén az akció keretében volt Svájcban, őt is ellenem uszították.Ráadásul lágyékhajlatom- ban megduzzadt az egyik nyirokcsomó, banális fertőzés lehetett, de - talán kissé indokolatlanul - túlértékeltem, szólni viszont szégyeltem, langyos tej iszogatásával gyógyítgattam, mert, úgy láttam, az csökkenti a duzzadást /amely valójában nem volt nagy, de jól kitapintható/.A hófödte nagy svájci hegyek viszont gyönyörűek voltak, a rétek ragyogtak, tiszta vizű patakokban kígyószerű halak /angolnák/ úsztak, sajnos, egyet sem sikerült kézzel kifognom, bár majd beledöglöttem a vágyba és igyekezetbe.Mégis a Svájctól való búcsú volt a legjobb, a szenvedések vége, és legalább öt-hat tábla csokoládét kaptam /szűkmarkúan ugyan csak egyet-egyet adtak, de, mivel a cselédek is megajándékoztak, összegyűlt a “csokoládékincs”/.A csokoládé egy részét azonban vagy a cselédek lopták vissza vagy a vonaton tulajdonította el észrevétlen valamiféle ügyes tolvaj, bármennyire vigyáztam vulkánfiber bőröndömre, mert hazaértemkor Anyám már csak két és fél tábla csokoládét talált /a tolvaj ehette meg az utóbbi másik felét/.Legjobban az fájt, hogy otthon rámfogták: biztosan rosszul emlékszem hány tábla csokoládét kaptam, pedig nagyonis jól emlékeztem! Vonaton való visszatérésem is mindmáig kínzó élmény: dögmelegben lekvároskenyeret /kemény szilvaízzel/ adtak, de vizet nem, csak később egy almát, azt meg a társam állandóan kunyerálta tőlem, arra már nem emlékszem, hogy csak adtam neki belőle vagy az egészet ő ette meg /a sajátján kívül/.
Némi haszonként említendő, hogy a “svájci nyaralás” miatt azt az iskolai tanévet kissé később kezdtem el.Iskolába járni ugyanis nem szerettem, de nem a tanulás miatt, hanem azért, mert a második világháború utáni gyerektársaság ugyancsak “szedett-vedett” volt: “elitjét” a legerősebb, legverekedősebb fiúk képezték, trágár beszéddel, kegyetlenséggel, mindenféle erkölcsi foltokkal a lelkükön /ami, persze, testüket sem tette makulátlanná/, ezért nem ők voltak elsősorban felelősek /bár ők is!/, hanem a háború, amelyik szüleiket, rokonaikat előtte-alatta-utána megtáncoltatta és még utóhatása is rettenetes volt.Ezzel az “elittel” nemcsak, hogy nem azonosultam, de mindenben “csakazértis” igyekeztem más lenni: általában jól tanultam, többnyire jelesen, nem használtam durva kifejezéseket /néhány esettől eltekintve/, “csakazértis” nem dohányoztam, amikor ők, később, “füstölni” kezdtek - és még politikai nézeteimben is volt egy kis “csakazértis”/bár az utóbbit alapvetően nem az határozta meg/. Politizáltunk-e? Nagyonis! Az osztályban volt egy-két baloldali nézeteket valló fiú, de náluknál többen olyanok, akik egy “polgári demokráciát” láttak volna szívesen, de ezt “apolitikus csomagolásba” burkolták, mint a jó erőben levő, de lehetőleg senkit sem bántó Kiss István, közéjük tartozott olyan “osztálybohóc” is, mint Teszák Sándor /akit akkoriban velem egyenrangú rajztehetségnek tartottak, de én már akkor láttam, hogy valójában csak ő tehetséges e tekintetben / grafikus is lett, igen sok karikatúráját közölték később/. Jónéhányan nem titkolták, hogy a “népi demokrácia” ellenségei, ilyen volt Harnos Gyula, a nagyhantás főfocista, ilyenek voltak a Kaszás-fiúk /ikertestvérek/, akik gyűlölettel beszéltek a rendszerről és - olykor - a rendszert támogató családomra is tettek becsmérlő megjegyzéseket, melyeket éles szavakkal utasítottam vissza.Valójában az egész osztályban egyedül én álltam ki a “hivatalos politika” és a Szovjetúnió mellett, viszont, az igazság kedvéért, azt is meg kell említenem: néhányan nagyon szerettek beszélgetni, vitatkozni velem politikai kérdésekről, a világ dolgairól..
Az úttörőmozgalom csak formális volt, egyedül Cser Tamásra emlékszem vissza úgy, mint aki egyszer büszkének mutatkozott “őrsvezetői funkciójára”./Én, mint a csapattanács tagja, nálánál magasabb rangú úttörő voltam, “kétcsíkos rangjelzésű”./ Igazi tekintélyt csak a verekedésben való kiváló teljesítmény adott valakinek és az “informális klikkekben” való főkolomposság.Általános iskolai tanulmányaink befejezésének 50 éves jubíleumára kiadott 25 példányos újságunkban, a NAGYSZÜNET-ben /amelybe verset is írtam iskoláinkról/ kissé humoros színezettel, de azért az igazságnak teljesen megfelelően idézem fel a “mindennapi suliélet" néhány epizódját.Ime:
“MOZAIKOK A “LEGROSSZABB OSZTÁLY” MINDENNAPJAIBÓL
Teszák Sanyi levelébõl tudom , hogy osztályunkat a tanárok a “legrosszabb osztály”-ként
emlegették.No, nem a tanulmányi eredményt értették alatta , bár nebulói a tanulást nem vitték túlzásba , hanem a magaviseletet.Az osztály többségét ugyanis nem lehetett becsapni olyasféle csacska mondásokkal , mint “Nem az iskolának , hanem az életnek tanulunk.” Az élet , akár kis , akár nagy kezdõbetûvel irjuk: verekedés.Tudni csak annyit kell , hogy mikor kell odaütni.
Ennek igazságát én is egybõl felismertem , de nem helyeseltem.Nem tetszett a verekedõs társaság. Érthetõ.Szószerint vett osztályhelyzetem ugyanis sovány , nem éppen birkózásra termett alkatom határozta meg.A verekedésért viszont az alul levõ rendszerint fele annyira sem lelkesedik , mint az , aki felül van.
A verekedésektõl igy , ha lehetett , élmunkás lelkesedéssel és arisztokratikus elkülönüléssel távol maradtam .Ezt megfelelõ ideológiával alá is támasztottam.Nézeteim néhányan osztották , de a jövõbe látó többség figyelemre sem méltatta.
SZÉNCSATA
Nem irhatom e kis történet alciméül , hogy “FIÚK A BÁNYÁBAN” , mert a fiúk széncsatájára a Baross Gábor utcai általános iskola osztálytermében került sor.Alapötletét az akkori újságokból vették , de igen jelentõs politikai elhajlással valósitották meg./Az elhajlás hol baloldali , hol jobboldali volt , aszerint , hogy melyik irányból repült a széndarab./
A széndarabok ugyan bányából származtak , de csata elõtt a szenesvödörben pihentek.Nem sokáig pihentek.Valaki ugyanis felkapott egy széndarabot és a többiek közé vágta.Miért? Erre , valószinûleg , a szokásos bölcs magyarázat szolgált: csak. A széndarabbal sújtott személy a
bibliai tanácsot modernizálta , ilyesformán: “Ha megdobnak széndarabbal , dobd vissza egy még nagyobbal!” Beindult a teremnukleáris reakció , megkezdõdött a széncsata.
Bár egyik becenevem “Lelki” volt , rögvest láttam , hogy ezeknek a lelki szegényeknek a lelkizés mit sem használna.Igy csupán arra ügyeltem , hogy széndarabok lehetõleg ne találjanak el , fõleg ne valamelyik kényes testtájamon.
“Csak az a vég , csak azt tudnám feledni!” - idézhetném Madáchtól.A vég ugyanis a szokásos lett: ügyeletes tanár - ki dobált? /egyedül a Becsület Lovagja , Kiss Pista vallotta
be , hogy õ egyszer visszadobott , a többiek meghagyták a kérdést költõi szüzességében/ - tornatanár - az osztály tanulóinak rövid káderjellemzése olyan szavakkal, amelyekre finnyáslelkû szépirodalmárok akkortájt orrot fintorgattak volna - iskolaudvar - kollektiv tornabüntetés./Ez utóbbit , mint az ügyben ártatlan , nem vettem a szívemre , csak az izmaimra./
NAGY PÉTER FELEL
Nagy Peti hatalmas testû , erõs gyerek volt és igen bõbeszédû , “nagy hantás”.Ereje ellenére nem volt verekedõs , sõt , védte a gyengébbeket , példát mutatván arra , hogy valaki
“osztályhelyzete” ellenére is átállhat a másik oldalra.
Nagy Petihez fûzödik egy számomra igen emlékezetes esemény , amit õ talán már el is felejtett.Már nem tudom , hogy volt-e olyan tárgyunk , mint “kereskedelmi ismeretek” vagy a magyar nyelv és irodalom keretében kaptuk a házifeladatot: írjunk egy boltról , vásárlásról.
Saját megoldásom szövegére nem emlékszem , csupán arra , hogy Jalcs Bácsi élelmiszer- üzletét igen szép színes rajzzal mutattam be füzetemben , bár rajzolni nem volt kötelezõ.
Az órán a szaktárgy tanárát Császár Feri Bácsi helyettesítette , aki történelmet tanított nekünk.Többek között Nagy Petit is felszólította: olvassa fel mit írt otthon.Emlékeim szerint ugyan Peti nem otthon írta amit írt , hanem az elõzõ szünetben , de ez részletkérdés.Tény , hogy Peti fogalmazása egy boltbeli vásárlásáról imponálóan rövid volt. A végén ott csattant a csattanó: a boltos bácsi búcsúzóul egy szem cukorkát dugott a szájába.A nyúlfarknyi fogalmazást ez a kis csattanó tette remekmûvé.Enélkül kissé lapos lett volna.
Feri Bácsinak /de megvallom , nekem is/ igen tetszett Nagy Peti fogalmazása.Ám beütött a baj.Feri Bácsi azt kérte Petitõl, hogy mutassa meg a füzetét.Peti kelletlenül engedelmeskedett.
Kiderült: a füzetben nyoma sincsen a szóban elhangzott ügyes befejezésnek , azt Peti rögtönözte!
Te , fiam , képes vagy arra , hogy ha meglátsz a plakáton egy feliratot , órákig beszélj róla! -
hangzott Feri Bácsi félig elismerõ , félig korholó megjegyzése. Ám, ha jól emlékszem , Peti megkapta feleletére a végülis kiérdemelt ötöst.
TERHES EMLÉK
Ez már az ómátyásföldi általános iskolában történt.A minket orosz nyelvre oktató tanárnõ , igen kedves, jószívû teremtés , kisbabát várt.Õ a babával volt terhes, a tanulók viszont - legtöbben - az orosz nyelvet érezték terhesnek.Hozzá kell tennem: pedig szépen haladtak elsajátításában , már mindenki tudta oroszult az igent /”dá”/ , meg a nemet /”nyet” vagy “nye”/.Ez annyit jelent , hogy a legtöbb kérdésre tudták a tömör választ , csak a kérdések megértése irányában kellett volna még némi erõfeszítést tenniük.
Ám sok emberrel nemcsak együtt hál a hálátlanság , hanem napközben is vele marad.A tanárnõ azt , hogy óráján állandó a beszéd , zajongás , már fel sem vette.Hozzászokott , mint a kinyílt rózsa a méhzümmögéshez.
Az ördög azonban nem alszik és néha élénkebb a szokásosnál.Amig a tanárnõ a táblára írt ,
egyszercsak valami koppant mellette.Sörétszem. Hátranézett: mi volt ez?! Persze , nem jött rá.Folytatta az írást.Megint: kopp! A sörétszemeket dobálók - rájuk jellemzõ egyeneslelkû- séggel , bátorsággal - akkor dobálták a sörétszemeket , amikor az áldozat hátat fordított nekik. Nos , tettük talán a nemrégen lezajlott balkáni etnikai tisztogatásokhoz vagy NATO bombázgatásokhoz képest relatíve akár humánusnak is nevezhetõ, de azért, hozzáteszem , csak erõsen relatíve.
Néhányan /köztük én is/ a sörétpöccintéseket igyekeztük megakadályozni , de szavunk most sem volt több falrahányt borsónál.
“Csak az a vég , csak azt tudnám feledni!” /Érdekes , hogy minden korban milyen jól hasznosítható ez a Madách!/ A vég megint a szokásos lett: orosz tanárnõ rosszul van - másik tanár bejön - ki dobált? / a dobálók lapulnak , mint fûben a let-tel megtoldott ülõalkalmatosság/ - jön a tornatanár - elsõ kórélettani oktatás késõbbi kényszerpályám elõlegeként /mit lehet csinálni a bélrendszerrel?/ - kollektív büntetéstorna.
/Az igazsághoz hozzátartozik , hogy a történetben meg nem nevezett tornatanár szókimondá- sa ellenére is jószívû ember volt.Szívesen emlékezem rá , bár a tornát, ügyetlenségem miatt, utáltam.Pedagógiai szempontból is magasan azon átlagtanárok felett állt, akikkel késõbb, már Gül Baba földjén, mint szülõ, olykor kénytelen voltam találkozni.A “kollektív büntetés” pedig a tett súlyához képest csekélység volt , bár igen sárosak-piszkosak lettünk./”
Később “Gyermekkor” c. versemben is lényegében ugyanígy nyilatkozom, de már korántsem tréfás hangsúllyal:

“Verekedők. Indulatok. Butító
háborúból jött furcsa nemzedék
gyermekei közt csak bezárt-magamban
hallgathattam mélyre rejtett zenét.”

A “népi demokrácia”, a “proletárdiktatúra” /melyet ebben a mostani nevetségesen hamis “fideszmatyis-rogántónis” világban olyannyira divat ócsárolni/ hihetetlenül sokat tett többek között nagy néptömegek kulturális felemeléséért, műveltségéért is.Iskolán kívül és iskolán belül egyaránt.Ezt gyermekként is jól láttam /és a könyvtárak sokezernyi bizonyítékát őrzik/.Persze, leginkább azok tudták kihasználni a mesés lehetőségeket, akik elértek egy bizonyos szintet és megértették a tudás jelentőségét.Az Olcsó Könyvtár könyveihez például /a legszínvonalasabb alkotásokat tartalmazta/ még a viszonylag alacsony keresetűek is könnyen hozzájuthattak.Szüleink sok könyvet vettek nekünk, igen pártolták az olvasást.
A “tanulmányi diadal”, amely felé Apám változatos módszerekkel /matematika miatti fülhúzás, pofon vagy pénzjutalom, - ám az utóbbi is csalódást okozott, mert öt forint helyett, teljesítményemnek megfelelően, csak egy forintot nyertem az atyai pénztárcából, bár az az egy forint nem volt azonos a mai kis rézbibircsókkal/, néhány tanárom pedig a társadalmi-politikai rendszer iránti lelkes vagy belenyugvó elkötelezettséggel vezérelt - bekövetkezett Az utolsó /nyolcadik/ általános iskolai osztályban csak ketten voltunk esélyesek a tanulmányi érdeméremre /melynek nem csupán tanulmányi feltételei voltak/: a kövér és értelmiségi származású /vagy “egyéb” kategóriájú?/ Tóth György, aki ugyan egy “polgári demokrácia” híve volt, de ezt csak néhány jelből lehetett tudni, mert politikai kérdésekről /nyilván szülei is óvatosságra intették/ ritkán beszélt, valamint igen sovány és munkásszármazású jómagam, aki bátran kiállt a “népi demokrácia” mellett /és elégedetten könyvelte el utóbbi miatt az osztály- társak egyrészének megvetését/. Nos, Tóth Gyurka jópofa gyerek volt, matematikából egyértelműen jobb nálam, én viszont magyar irodalomból és történelemből szárnyaltam őt túl, bár ő is megkapta ezen tárgyakból a jelest.Bizonyítványunk egyforma lett, de az érem Tóth Gyurka mellére került, ami engem, mellesleg, nem túlságosan érdekelt, a légpuskám annál inkább.Én is “megdicsőültem”, Anyám az éremelvesztésért igen kedves, akkor kifejezetten baloldali tanáromat, Császár Feri Bácsit hibáztatta, mert “jószándékú, de nem volt elég harcos”.Jót nevettem a dolgon, az érmet kutyába se vettem, nagyon helyesen, mivel nem is volt kutya, és vadászni indultam a kerti őserdőbe.A vadásztársaságból kizárt macskám titkon követett.
“Szépirodalmi mérlegem” nem volt olyan kedvező, mint a tanulmányi, egyetlen alkotásom sem jelent még meg nyomtatásban.Anyám ugyan legépelte egyik versem, amelyik - Apám szerint, de Anyámnak is tetszett - jól sikerült.A Dunáról szólt és beküldtük a Magyar Rádiónak.Anyám elégedetten nyugtázta, hogy “útamra indítottak az irodalomban”, de e kijelentése túl optimistának bizonyult.A válaszlevél szerint “olyan dologról írtam, amit személyesen nem éltem át”.Ez nem egészen volt igaz, mert valahányszor “Pestre mentünk” /Mátyásföld is Budapesthez tartozott, de azért a beljebb levő részeket tekintettük igazi Pestnek/, mindig addig bámultam a Duna vizét, ameddig csak lehetett, persze, ha közvetlenül a folyóparton áll a házunk, nyilván nagyobb lett volna az élmény és hosszantartóbb.A bírálatban egyébként a továbbiakban volt némi igazság is, de azért “a sablonbírálatok rosszindulatával” készült.Apám megvédett: “így bármelyik versbe bele lehet kötni”.Született egy másik versem is, témája az ősz volt, a benne károgó varjakkal, ennek az volt a fő hibája, hogy nemigen lehetett a nép politikai nevelésében felhasználni, amellett kissé szomorú hangulata miatt némi rosszindulattal “dekadensnek” is lehetett volna nevezni /a dekadens pedig afféle politikai átokszó volt akkor!/.Apámnak viszont igen tetszett ez a vers, így egyre jobban nekem is.
Húgom születéséről is meg kell emlékeznem.Öcsémmal együtt úgy éreztük, hogy a “harmadik gyerek” merőben felesleges, sőt felelőtlenség a szülők részéről /nincs velünk, fiúkkal, elég baj, hogy még harmadik gyerekre vágynak?! Ki érti ezt?/ Bírálatunknak hangot is adtunk, de akkor már késő volt, “útban volt” a kicsi.Anyám azzal védekezett, hogy mindig szeretett volna egy kislányt /és ezért érdmes volt neki vállalni a kockázatot, hiszen fiú is lehet az újabb jövevény?!/.
Nem tudom mi volt a szülők valódi elképzelése a családtervezéssel, mennyire volt húgunk Ratkó-gyerek, mennyiben nem /a szülők szerint nem/, tény, hogy húgocskánk megszületett. Egyelőre csak “mérsékelt nyűg” volt, de hamarosan jelentős kárt is okozott.A Dunán fogtam ugyanis egy icipici halat /kb. 1 cm hosszút/, amelyik kifogását azzal hálálta meg, hogy pohárnyi vízben életben maradt, sőt vígan úszkált.Húgom szintén érdekelte a halacska /mégiscsak folyik benne némi Lelkes-vér, ha lány is - gondoltam/.
Érdeklődését méltányoltam, az viszont aggódalommal töltött el, hogy a halat meg is szerette volna fogni.Feltettem hát a poharat a kredenc tetejére, azzal a túlzott önbizalommal, amely később is annyi bajt okozott hánytatott életemben.No, gondoltam, itt nem nyúlhat hozzá a kis analfabéta!Ráadásnak megmutattam neki mit fog kapni, ha mégis hozzányúl, beszélni ugyan még nem tudott, de már mindent jól megértett, az én nemzetközi jelbeszédem különösképpen, mert a jelek egyrészét hátulsóján már tapasztalta is korábban./Túl érzelmes öcsém nemigen vállalt részt húgicánk testi neveléséből./
Iszonyúan megdöbbentem, amikor néhány óra múlva a kredencen lejjebb került a pohár, a halacska mellette feküdt, megcsonkítottan, - kiszopták a szemét, ami a halfejnek, sőt az egész halnak sem tett jót.A kredenchez odahúzott szék és a gyanusítottak gyorsan szűkölő köre egyértelművé tették ki a bűnös.A kis terroristamanci azonban ugyanúgy megúszta a dolgot, mint a “nürnbergi per” néhány főkolomposa: Anyánk nem engedte bántani./Mellesleg a nevezetes “hal-ügyet” már majdnem-majdnem megbocsájtottam neki, tekintettel akkori igen zsenge életkorára és arra, hogy az utóbbi évtizedekben mindig hozott finomságokat, sőt még fagylaltot is a családi ünnepségekre, amikoris, éppen e sorok írásakor, hirtelen felmondta utóbbi nagylelkűségét.Ó, Hajas Nyaf, indiánleányka, ilyen szeszélyes voltál már akkor is!/
Tény, hogy az igen csinos húgicával szerettem néhány percig “élőbabázni”, sőt “hangya- babát” csinálni belőle /utóbbi receptje: a leányt jó erősen takaróba csavarjuk,de úgy, hogy keze se legyen szabadon, majd a takarót övvel átkötjük, és hallgatjuk amint egy idő után szavai vagy nyávogásai igencsak távol esnek a köszönettől, egyébként ugyanezt macskával is meg lehet csinálni/.Az “élőbabázást” egyébként a fiúk hamar megunják…
Húgocskánk az erőszakosságban igen következetes volt gyermekkorában, ezt a híres “dróttyúk-ügy” is igazolja.Anyánk és Apánk elment hazulról.A rámbízott Zsuzsikát megetettem és megunt lakhelyére, ketreces kiságyába helyeztem.Az ágyat nem zavarta folytonos nyivákolása és mutogatása, hogy vegyék ki, de már rögtön vegyék ki, engem viszont igen.Nem őt vettem ki a kiságyból, hanem a vitrinből a dróttyúkot.Ez az akkoriban igen divatos csecsebecse úgy készült, hogy dróttestre tyúktollakat erősítettek, lábát, csőrét a drót adta, az egész állatka kb. 6-8 cm hosszú volt és hasonló magasságú.A tyúk - bíztatásomra - azt kérte húgocskámtól, hogy hagyja abba a nyávogást, mert különben megcsípi. /Csíp! Csíp!! Csíp!!!/ Ez utóbbit Zsuzsika nem hitte, fölényesen elmosolyodott a tyúk láttán és újrakezdte a cécót annak érdekében, hogy vegyem ki a kiságyból.Erre a dróttyúk csőrét belenyomtam a bőrébe, nem annyira, hogy nyoma maradjon, de azért annyira, hogy fogalma legyen az igazi csípésről. /Ha ilyen ügyes lettem volna későbbi kényszerpályámon, ma már, mint injekciózó körorvos, kisebb palotában ehetném a fogolypecsenyét!/ A megdöbbent kislány egy időre még a bőgést is abbahagyta…/Később folytatta, de a dróttyúk sem maradt tétlen./
Nos, aki nem tud beszélni - nem lehet képviselő.Ez így igaz.Hazatérő szüleinknek Zsuzsika igen tehetségesen panaszkodta-mutogatta, hogy milyen cudarul bánt vele a dróttyúk. Rám is mutogatott, a vitrinre is.Igyekeztem komoly arcot vágni és kijelentettem: nagyon megtetszett neki a vitrinbeli dróttyúk, azt akarja.Ezt követően eltűntem a kertben, hogy kiröhöghessem magam.Szüleim gyanakodtak ugyan valamiféle turpisságra, de bizonyítékot nem találtak rá.
A dolog elcsitult, sőt Zsuzsika is, amikor rájött, hogy hiába strapálja magát.
A nagy korkülönbség néha humoros helyzetekhez vezetett.Olykor én mentem Zsuzsikáért a bölcsödébe /Anyánk mindig szigorúan ragaszkodott hazahozatalához/.Amíg húgomat öltöztettem, az egyik fiatalasszony, aki azt hitte, hogy a leányka az én gyermekem, megkérdezte tőlem:
- Magának ez az egy van?
- Nem… - válaszoltam zavartan - van egy másik is, - de az is a testvérem!
Volt azonban egy örömteli pillanat is, az, amikor Zsuzsika megtanult beszélni.Ez egy balatoni üdülésnél következett be.Apám a Kisdobos című gyermekújságból mesét olvasott fel neki az óriásról, aki az embereket összekötözte lábuknál fogva, mint a fogolymadarakat, és felakasz- totta a fára /valamiféle távolkeleti népmese lehetett, a Kisdobosban ma is megtalálható
volna, szép színes képek illusztrálták a szöveget/.Zsuzsika előbb egy-két szót ismételt meg a felolvasott szövegből, majd egész mondatokat.
A rokonok látogatásának mi, gyerekek, örültünk, részben, mert valami csekélységet, rendszerint süteményt, csokoládét, mindig hoztak magukkal ajándékba, részben mert változatosságot jelentettek a hétvégeken, no meg, ha rosszak voltunk, ilyenkor némileg szelídebb elbánásban részesültünk. A“rokonok előtt” ugyanis a felnőttek mindig igyekeznek szebbik-jobbik oldaluk mutatni, kicsit “színészkednek”.
Legtöbbször nagymamánk testvére, a “Nénje” jött férjével, Gál Bácsival, akinek nevébe a bácsi teljesen beleolvadt /”Gálbácsi”-ként emlegettük/.A kopasz Gálbácsi malomipari szakember volt nyugdíjazása előtt /de nem tudom, hogy mikor ment nyugdíjba/ és régi szakszervezeti tag.Egyik gyermekük külföldön élt /ma az USÁ-ban van/, úgy tudom, gyermekkorunkban nem is látogatott haza, másik gyermekük, az Öcsi Bácsi, viszont időnként kilátogatott hozzánk Mátyásföldre.Öcsi Bácsi szakmája textiltechnikus volt, egy időben otthon dolgozott, majd egy szövő ktsz-ben /Kéziszövők Ktsz/ kapott jó állást.Úgy hallottam, a háború idején egy ideig leventeoktató volt /hű, de irigyeltem a leventepuskáért!/, de, amikor én megismertem, már nem volt puskája, csak egy ideig kellemetlensége e régebbi levente- oktatásból, esetleg, ha emlékezetem nem csal, igen jelentős kellemetlensége.Nos, a “Gálék” /legalábbis a honunkban maradottak/ nem voltak reakciósak ugyan, de olykor talán “a reakció uszályába kerültek”, különösen a Nénje és Öcsi Bácsi, akik Anyámmal és Apámmal el-elvitatkoztak kártyázgatásokkal egybekötötten, sütemények és vízzel higított borocska társaságában.Gyermekként úgy értékeltem e vitákat, hogy időnként a Nénjének is volt valami igaza, méginkább a Gálbácsinak, de azért a “nagyobb igazságrész” szüleimet illette.A viták különböző hevességűek voltak, a többnyire nyájas-barátságos beszélgetésektől éles kardpenge villantgatásokig minden árnyalat megtalálható volt.Jól megmaradt bennem egy kissé humoros szituáció: Anyámat aznap - hétköznap volt - bosszúság érte a hivatalban, hazatérve meg be akart fűteni, de a kályhacső egyik darabja levált és a fél szoba kormos lett, ráadásul a Nénje is eljött látogatóba és valamiféle politikai színezetű megjegyzést tett, mire Anyám úgy összeveszett vele, hogy a Nénjét majdnem kidobta, de erre a Nénje visszafogta magát, közölte: nem haragszik, az emberek manapság túlhajszoltak, Anyám is békésebb húrokat kezdett pengetni, hiszen a vendég mégiscsak vendég./A helyzet humora abban van, hogy saját magamon is megfigyeltem: ha sok bosszúság ér egy napon, én is hajlamos vagyok a “bűnbakkeresésre”, akárcsak Anyám tette olykor-olykor /ha ritkán is!/, bár, mint Ő is tudta, én is jól tudom a “bűnbakról”, hogy csak bűnbak./
A “Gálék” /legalábbis a honunkban maradtak/ nagyon kedves emberek voltak, későbbi sorsuk
/mely nem tartozik a Gyermekkori diófák idejéhez/ ma is a szívemen, ma is fájdalmas számomra.
Gáléknál ritkábban, de rendszeresen meglátogatott bennünket Mátyásföldön Nagymamám másik gyermeke, Anyám testvére: Karcsi Bácsi és felesége, Kati Néni, valamint olykor gyermekeik is eljöttek, Gyuri és Kati.
Karcsi Bácsi nyomdász volt, szociáldemokrata, de mintha már 1945-ben az MKP-ba lépett volna be. Nagyon jószívű volt, mindenkin segíteni akart és hozzánk, gyermekekhez, közel állt azzal a tulajdonságával, amiért nagymamámnál nem mindig aratott dícséretet, hogy “nem nőtt fel egészen”, kicsit gyermek maradt /legalábbis az én gyermekkorom idején/.Segített nekünk egy-egy játékot elkészíteni, például papírsárkányt, szívesen megígért ezt-azt, ígéretét hol betartotta, hol nem, akár egy gyerek.Olykor a sors is “megtaszította” jószándékában, emlékezetes az az eset amikor elvitt minket a Duna mellett levő csónakházához horgászni.Kivetettük a horgot, de - igaz, ami igaz - ugyancsak szenvedtünk attól, hogy a halak nem hajlottak az öngyilkosságra, meg türelmünk sem éppen rózsát termett, hanem kevésbé díszelgő virágokat.Erre Karcsi Bácsi elhívott minket körülnézni a tájon, de közben titokban elintézte: horgunkra tegyenek egy-egy mintegy 15-20 cm hosszú halacskát.Ha a halak visszatértünkkor éltek volna, minderre nem jövök rá, de, mint “halszakértő”, jól tudtam, hogy a hal így csak döglött állapotában kerülhetett a horogra.A csalódást rosszabbul éltem meg, mintha egyáltalán nem lett volna a horgon semmi.Öcsém, lehet, ezt nem vette annyira a szívére…
Karcsi Bácsi első házasságát, volt feleségét és e házasságból származó gyermekét nagymamám oly ritkán említette, hogy szinte nem is gondoltunk rá.”Diplomáciai elismerést” Nagymamámtól csak Kati Néni kapott, Karcsi Bácsi második felesége.Méltán.
Kati Néni időnként meglátogatott bennünket, férjével vagy nélküle, olykor gyermekeit is elhozta játszópajtásnak. Hangjában, mikor velünk, gyerekekkel, beszélt volt valami kedvesség és kedveskedés, némi fölényeskedő lenézés /utóbbi úgyszólván minden felnőtt sajátossága, ha gyermekekhez szól/, amin jót mulattam.Ő is hozott valami kis ajándékot, rendszerint süteményt./Érdekességként említem meg, hogy Kati Néni rokonságában költő is akadt, Berenyi Ede, akinek verseskötetét őrzöm, 1942 táján adhatták ki, Pesterzsébeten/.
Kati Néniről sokáig azt hittem, hogy illegális kommunista volt, mint kiderült, nem volt az, de már 1945 előtt résztvett a munkásmozgalomban és 1945-ben az MKP-ba lépett be.Politikai véleménynyilvánításait illetően gyermekként úgy láttam, hogy Anyámhoz hasonlóan éles hangú tud lenni, csak ez az éles hang “irodalmibb köntösben” jelenik meg nála./Évtizedekkel később Kati Néni igen magas kitüntetést kapott /”Szocialista Hazáért”/, nem tudom, hogy volt-e neki valami haszna ebből, ugyanezt a kitüntetést a családból-rokonságból rajta kívül csak Kálmán Nagypapa kapta meg, Ő szegény akkor ennek nem vette már semmi hasznát, sőt, amikor egy alkalommal kitüntetéseit feltette az öltönyére és így jött át hozzánk ebédelni, Nagymamám ráförmedt:”Nézd a vénembert, mint kidekorálta magát!”/
A kártyalapok érdekeltek, a kártyázás nem.Jót mulattam magamban a felnőttek “csacska” szórakozásán, a partnert okoló - olykor nagyonis valóságosnak látszó - bosszankodásokon, sőt veszekedéseken.A kártyamondatok tára kimeríthetetlen volt: “ Figyelj oda, ha játszol!”, “Makk az adu!”, “Tököt mondtam!”, “Igy nem lehet játszani!”, “Nem megmondtam?!” , “Elmentem!” /node honnan és, ha elmentél, miért maradsz a helyeden? - gondoltam én a kártyaasztal körül őgyelgőn/, “Bemondom a…!” /micsodát? ultimót?/. Apám egyik kedvenc kártyamondása volt: “Ha megnyerte, hadd vigye!”.Maguk a kártyalapok már sokkal érdekesebbek voltak: egyiken cicomás tök, másikon makk, harmadikon zöld akáclevelek, volt ott gömbölyű, nagyságosasszonyruhás, kerekkalapos nyárinéne, másikon jogaros főúr-féle vagy koronás király, mégis leginkább figyelemreméltónak a tűznél üldögélő társaságot tekintettem, alattuk a “Tél” felirat díszelgett.Hogyan kerültek oda? Ezt kellett volna kártyázgatás helyett kinyomozni, de a felnőttek csak nevettek rajtunk, gyerekeken…
A rokonok látogatása, a szombatok-vasárnapok kissé nyugodtabb ideje, a kerti virágok illata /különösen orgonavirágzás idején, a Nénje rendszerint vitt haza valamilyen virágot/, az ünnepnapi ebéd együttesen a béke szinte valóságosnak tűnő illúzióját hozta, néhány órára-egy napra talán valóságos is volt.Erről teszek említést később a “Mátyásföldi vasárnap”-ban:

“A fák lombjában gerlék:
zöld búgócsiga-hangok,
s fent húzták a toronyban
a déli nagyharangot.

Perdült a gerlebúgás
és szólt a harang egyre.
Gondok tátongó gödrét
lassanként betemette.

Tyúkok jártak a porban,
elbotló kotkodában.
Készülő ebéd íze
nyargalt már éhes szánkban.”

Ez a relatív béke szól “Nyár vége” c. versem néhány sorából is:

“Együtt lengtek az ágak, hinták.
Tündér sütött ki palacsintát.

Álomba ért köténye széle.
Kék csendült rá konyhánk kövére.

Az ablakon nyárvégi hangok
darázsdongása átaranylott.

Bűvös diókban csöppnyi székek

hallgattak halkuló meséket.”

Az idézett verseket, persze, nem akkor írtam, hanem később, a gyermekkorra visszaemlékezőn.
A rokonok sorában Ari Néniről is meg kell emlékezni, bár Ő, tudomásom szerint, csak egyszer járt nálunk a Kossuth Lajos utcában, az is 1956 után történt.Ari Néni nagymamám révén volt rokonunk, Balatonkenesén lakott, ott volt tanítónő, és egy alkalommal meghívott bennünket nyaralni.Nagymamámmal és öcsémmel utaztunk le hozzá, kissé körülményesen, mert egyszer rossz vonatra szálltunk, de végülis épségben megérkeztünk.Velem volt légpus- kám is és öcsémmel kijártunk a Sóshegy agyagos falához vércsevadászatra.Itt láttam egészen közelről vörösvércséket és itt lettem vércse–ügyben először vörös a méregtől.Elvileg ugyanis, ha egyszer légpuskámmal a vadgalambot, vadgerlét és balkáni gerlét olykor le tudtam lőni, ugyanennek kellett volna megtörténnie a vörösvércsékkel is, persze, némi szerencsével, mert a vércse, mint ragadozó madár, kicsit erősebb tollazatú a galambénál.A helyes elvet azonban gyakran megcsúfolja a helytelenkedő gyakorlat, ebből ezúttal is leckét kaptam.A vörösvér- csék ugyanis nem voltak hajlandóak vadászzsákmányul esni, engem ezokból majdnem megütött a guta, ha tovább tart a nyaralásunk, talán meg is üt.Öcsém, hű testvérhez illően, ugyancsak bánatot színlelt a makacskodó vércsék miatt, az álbánat mélységét azonban nem tudtam felmérni, részben saját bánatom feneketlen mélysége miatt sem.
A baj és balszerencse nem jár egyedül.Ari Nénivel és udvarlójával csónakon a túlpartra igyekeztünk, már nem tudom kihez, arra sem emlékszem, hogy rajtunk kívül ki volt még a csónakban, arra viszont igen: a csónakból a váratlanul felröppenő vadlibák egyikét légpuskámmal megcéloztam, lőttem és - a vadliba kényszerleszállást hajtott végbe a nádasban.”Menjünk be érte! Menjünk be érte!” - kiáltottam izgatottan, hiszen hasonló teljesítmény volt, ha igaz volt, mintha valaki leventepuskával oroszlánt lő.Ari Néni és annak a néni körül ugyancsak helyezkedő-legyeskedő udvarlója azonban e kérésem megtagadta. Könyörtelen döntésüknél arra hivatkozik, hogy “a csónak megfeneklik a nádasban, beleragad a hínárba”.Ez minden bizonnyal nem volt igaz, - vagy nem ez volt a teljes igazság - dehát mit tehettem a vendégeskedés kegyelemkenyerén?
A kedves, szeretetreméltó Ari Néni ekkor már kissé távolabb volt egykori fiatalságától /és fiatalabbkori szerelmétől/, de még korántsem volt öreg, csak “középkorú”.Takaros asszonyka lehetett volna belőle, ráadásul udvarlója “nagyon csapta neki a szelet”és ez az udvarló elég jóvágásúnak tünt előttem, műveltnek is.Úgy gondoltam: Ari Néninek férjhez kellene mennie, ne legyen belőle vénlány, de erről, persze, nem mertem neki mondani semmit sem.Közte és udvarlója között a “politikai-ideológiai egység” viszont, úgy láttam, tökéletes volt.Mindketten vallásosak voltak, mindketten utálták a nép demokráciát, gúnyt űztek a falu /Balatonkenese/ “nem kellő műveltségű” /”bunkó”/ párttitkárából és - éles “politikai ellentétbe” kerültek velem, a kis “vörösnyakkendős úttörővel”.Sokat vitatkoztam mindkettőjükkel /a helyzet komikuma, hogy 1989 után Ari Néniék “polgári demokráciája” valósult meg ugyan, de - néhány részlettől eltekintve - e vitákban mégis, határozottan ma is vélem, a kis vörösnyakkendős úttörőnek volt igaza, azt ugyanis, hogy mi igaz, természetesen, nem feltétlenül a megvalósulás határozza meg/.
A “szellemidézést” nem akarom feltétlenül az Ari Néni házánál töltött nyaralásunk idejére tenni, de vagy ott történt vagy Gálbácsiék lakásán,a Szentkirályi utcában, a Nénje résztvételével /utóbbi verzió valószínűbb/. Kellett hozzá néhány többé-kevésbé “szellemhívő”, valamint kis asztalka, amelyik feltehető a közönséges asztalra.Ez az asztalka csak akkora volt, hogy három-négy tenyér ráfért, három kis lábacskája közül az egyikbe ceruzacsonk volt illeszthető, ez volt az “íróláb”.Én is, a “hitetlen”, a szellemidézők közé kerültem, mindenáron azt akartam, hogy a “reakciós tudatlanok” felsüljenek, ezért szellemidézés közben igyekeztem kicsit leszorítani az asztalkát.Igen, de ezt megsejtették, visszaminősítettek nézővé, és ekkor az asztalka a “Lesz-e béke?” kérdésre leírta: “nemlesz” /így írta, úgy látszik, a szellem nemigen jeleskedett a helyesírás terén/.A dolog így történt, mikéntjére mai napig nem jöttem rá, és bár a szellemnek lett igaza, én azért akkoriban bíztam abban, hogy “Országunk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján!”.A kettő, persze, nem mond egymásnak ellent, hiszen erős bástya mellett is beüthet a békétlenség.
Nyaralásunk idején egy kis “alkalmi társadalmi munka” is adódott: Ari Néninek önkéntes alapon összegyűjtött tanulóival ki kellett mennie a learatott búzaföldekre, hogy az ottmaradt magokat-kalászdarabkákat összeszedjék.Öcsémmel együtt én is velük tartottam.Eleinte tetszett a dolog, de nem sokáig, mert erősen tűzött a nap és azt is tapasztalnom kellett, hogy a kalászgyűjtögetés mennyivel unalmasabb a légpuskás vadászatnál.
Nyaralásunk idejének egyrészénél játszópajtásunk is akadt, egy “őslakos” balatonkenesei fiú személyében, aki “idegenvezetőnk” volt vadászatainknál.Olykor őt is engedtem, hogy
lőjjön.Hálából sok almát és más gyümölcsöt lopott, de nem tudtuk, hogy lopta.Elvitte nagymamánknak ajándékba, aki nagylelkűen pénzt adott érte.Ez vezetett el egy humoros pillanatig: már hazafelé-úton voltunk, a balatonkenesei állomás felé igyekeztünk, amikor hallottuk az egyik kerttulajdonos kifakadását.”Idejönnek ezek a nyaralók és leszedik, ellopják a gyümölcsöt!” - mondta jó hangosan másik kertbeli szomszédjának, úgy, hogy mi is halljuk.A kis tudatlan! Helyesen így kellett volna mondania: “Ittmaradnak egyes őslakosok, leszedik, ellopják a gyümölcsöt és eladják a nyaralóknak!”
A gimnáziumban helyzetem megváltozott: a “verekedős társaság” nagyrésze más iskolába ment, ide - a Corvin Mátyás Gimnáziumba - több iskolából és településről jöttek tanulók, néhányan még Gödöllőről is.Ők már rendszerint tisztelték a jó tanulmányi eredményt elérőket, magatartásukra, politikai megnyilvánulásaikra jobban vigyáztak, hiszen előttük /és őket ösztönző szüleik előtt/ ott volt a cél: egyetem, főiskola vagy más továbbtanulási szándék érettségi után.
A gimnáziumban nehezebb volt kiemelkedő tanulmányi eredményt elérni. A lányok között két-három kitűnő vagy jeles rendű tanuló akadt /Erőssy Krisztina,Tudósy Éva/, a fiúk között pedig Szabó Barnabás volt a legjobb tanuló.Jelentéktelen külsejű, “szürke” kis emberke volt, de hihetetlenül jó memóriájú, a matematikát is játszi módon kezelő, kissé fanyar humorú gyerek.Magyar irodalomból vagy éppen történelemből, persze, nem versenyezhetett velem, a “sztárral”, de ezekből a tárgyakból is megérdemelten kapott jelest.Mindene volt a jazz-zene, rajongott a nyugati /kapitalista/ világ vívmányaiért, így Amerikáért is, és igen anyagias volt /ez utóbbi későbbi életpályáját is meghatározta, a ragyogó tehetségű fiú az egyetem befejezése után körzeti orvos lett/.Szabó Barna után én voltam a fiúk között a legjobb tanuló, jeles rendű, de - mindössze egyetlen tárgy miatt - korántsem olyan könnyedén, mint ő.Sőt! Félelmek, szenvedések árán…Ez a tárgy a matematika volt /ennek keretében tanultuk a geometriát és más tartományait is, ezeket a “matematika” kifejezésbe beleértem/.
Ehhez a tantárgyhoz fűződik a gimnáziumban első nagy sikerem és első nagy kudarcom, tehát a siker is, a kudarc is a “számok mezején” történt.Vegyük előre a sikert, az már a gimnázium első osztályának első negyedévében bekövetkezett.PITAGORASZ tétele ugyanis megtetszett.
A derék háromszöget, amelyik átfogóján és két befogóján oly megadóan cipeli a négyzeteket,
gyönyörűen kiszíneztem, elfogadtam igazságnak, hogy “ánégyzetpluszbénégyzet egyenlő cénégyzettel”, sőt, azt sem tartottam kizártnak: ha gazdag leszek és ráadásul megbolondulok,
akkor ilyen alapterületű házat építtetek és mindig tudni fogom, hogy a háromszögből nyíló szobák hány négyzetméteresek /egyéb hasznot még Pitagorasz Úrtól sem reméltem, fényesen igazam lett mind a mai napig/.
A telt idomait túlzásba vivő matematikatanárnő, R. Edéné /aki egyébként nem volt rosszindulatú/ feladott egy “pitagoraszos” feladatot: aki megoldja otthon, jelest kap az osztálykönyvbe! A példa nagyon-nagyon nehéz volt, de hát kinek adták fel tulajdonképpen? Formálisan nekem, valójában Apámnak.Apám is sokat gondolkozott rajta, de - eltérően a többi nebuló apjától - Ő megoldotta! Ezután jött számára a még nehezebb feladat: úgy kellett nekem elmagyaráznia, hogy meg is értsem és én is el tudjam mondani a megoldást. Legnagyobb meglepetésemre ez is sikerült.Azon a matematikaórán nem volt versenytársam /a többiek apja kiesett a küzdelemből/.
A példát “szépirodalmi - tehát a legmagasabb - szinten” el tudtam magyarázni.Mindenki csodálkozott /titokban én is önmagamon/.A tanárnő ezután feladott az osztálynak egy “egyszerűbb” pitagoraszost.Még a vér is meghült bennem: fogalmam sem volt miként kell megoldani. Ám, szerencsére, ezt már tőlem, a “profitól”, nem várta el senki, egy “amatőrt” hívtak ki a táblához.Ünneplésem közepette eszembe jutott a mondás:”Egyszer volt Budán kutyavásár!”.Negyedévkor matematika ötösömet R. Edéné piros színnel rajzolta ki az osztály-
naplóban, ami különleges dícséretet jelentett.
E nagy sikert nem követték hasonlóak, csak olykor-olykor elvétve kisebbek, egy-egy puskavégre kapott négyes, háromnegyed, viszont annyi mindent kellett tennem a matematika négyesért /amire szükségem volt, mert jeles rendű csak az lehetett, akinek ötösökön kívül csak két négyese volt vagy a két négyes helyett egyetlen hármas/, hogy a dolog gimnáziumi négy évem megkeserítette.A Nagy Kudarcig viszont igyekezetem, jó magaviseletem és a politikai helyzet együttesen /nem feltétlenül ebben a sorrendben/ “megszülte” kegyelem négyesem matematikából.A matematika nem sok részletével rokonszenveztem, legfeljebb a végtelenbe tartó koordinátarendszer-egyenesek keltették fel érdeklődésem /ilyenkor a végtelenről ábrándoztam/ vagy az a pöffeszkedő sületlenség háborított fel, hogy “a párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak”.A füzetembe berajzolt párhuzamos egyenesek olykor már a füzetem határszélén találkozási szándékukról árulkodtak, de ezért vonalzóm és ceruzám volt a felelős.Az igazi, hibátlan párhuzamos egyenesek ilyen ballépésre nem hajlamosak, a tétel tehát helyesen így hangzik: “A párhuzamos egyenesek a végtelenben SEM találkoznak.” Ez az általam felismert igazság, aki nem hiszi, menjen utána - a végtelenbe!
DISZ-tagok lettünk /DISZ = Dolgozó Ifjúság Szövetsége/.Az osztály engem választott meg titkárnak.Ez növekvő tekintélyem jelezte, bár egyesek csak azért álltak ki mellettem, nehogy az ő jelölésük szóba jöjjön /betegesen irtóztak minden “pluszmunkától” ,“társadalmi” elfoglaltságtól/, mások valamilyen ok miatt nem jöhettek szóba e tisztségre, megválasztásom- ban mégis tükröződött, hogy szinte egyedül voltam hajlandó “a Párt politikája szerinti alapról” vitatkozni osztálytársaimmal.
Tekintélyem - némileg - szépirodalmi sikereim is növelték.A repülőtéri /Mátyásföld-felső-i/ HÉV-állomáson észrevettem a NÉPÚJSÁG plakátját.A Népújság Pest megye napilapja volt, de mivel Budapest nem csak fővárosként szerepelt, hanem Pest megye székhelyeként is, előkelő helyett kapott a megyei napilapok sorában.Hamarosan levél érkezett a gyermekrovat vezetőjétől, Csekő Ágostontól, igen kedvező válasszal: beküldött írásaim közölni fogják. Nagy meglepetésemre egykettőre meg is jelent Az irígy halacska című igen hosszú, de határozottan “pozitív mondanivalójú” költeményem.A teljes rovatterjedelmet elfoglalta.Ennél még kiírták, hogy gimnáziumi tanuló vagyok, de ezt követően már “felnőtt szerzőként”, csak névvel szerepeltem, nevem feltűnően nagy betűkkel nyomtatták ki.
Guszti Bácsi /Csekő Ágoston/ csudamód megbecsült! Hosszú-hosszú állatmeséim hétről-hétre folytatásokban közölte, nem számított a terjedelem.
A gimnáziumban rajtam kívül senkinek sem jelent meg szépirodalmi írása nyomtatásban.Kis idő múlva már egyik “felnőttversem” is közölték, igaz, ezt nem a Népújság, hanem Tolna megye napilapjának irodalmi melléklete.Az erdőről szólt, sajnos, némi sajtóhiba is belekerült.
Nos, az erdőről tényleg sok élményem volt, hiszen szüleinkkel /vagy kettesben Péter öcsémmel/ gyakran kirándultuk, legtöbbször a Gödöllőhöz közeliTölgyesre.Az olvasót nem untatom e gyermekkori /ám azért korántsem rossz!/ alkotásommal, inkább jóval később írt Erdőszél című költeményemmel érzékeltetem e kirándulások “magasztos” hangulatát:

“A fácán kidugja fejét
a fű közül. A rétet
átjárják szél, nap, szédítő
és merész messzeségek.

Az erdő áll és mélysötét
és benne bagoly hallgat
és nagy, mosolygós istenek
másik életre halnak.

Én más életre nem halok,
mint ők, mert nem is élek.
Kigyúl egy bronzarany darázs.
Kört csillogtat, eléget.

Én, mint az erdő, hallgatok.
Szorítok halott ajkat,
míg nagy, mosolygó istenek
másik életre halnak.”

A vers “filozófiai hangulata” már akkor is bennem volt, azóta, persze, felerősödött.Egyik
nyaram fele, sajnos, “tönkrement”.Szüleim ugyanis lelkesen magukévá tették a “munkára nevelés” akkoriban divatos és alapvetően helyes elvét, ám - a korra jellemzően - ezt túl
sematikusan alkalmazták.Élettani tanulmányaimból később láttam, hogy a mintegy tíz hónapig tanuló diáknak szüksége van a szünidei pihenésre és - mellesleg - egy többé-kevésbé becsületes nebuló ez idő alatt többet “dolgozik”, mint némely állásban az oda beprotezsált személy két-három év alatt.Ám lehet: a pénzre is nagy szükség volt és az “ideológia” csak ezen szükség köntöseként lengedezett.Egy szó mint száz: dolgoznom kellett.Öcsi Bácsi, aki - elegáns textiltechnikusi képesítésének megfelelően - valamiféle vezető állásban volt a Kéziszövők Ktsz.-nél, állást szerzett számomra.Fizetésem vagy 300 vagy 500 forint volt ez időre, már nem emlékszem pontosan, de az egyik a kettő közül.
A munka nem volt nehéz.A ktsz a Felszabadulás tér /ma Ferenciek tere/ közelében volt, így viszont Mátyásföldről oda-vissza napi két órát utaznom kellett.Egy másik gimnazista is ott dolgozott velem, egy leány, mérsékelten csinos, de érdeklődésem nem keltette fel, az unalmas órák alatt történelemből “vizsgáztattam” /na ja, dehogy matematikából!/, mire sírvafakadt, mert én “olyan nagyra tartom magam és gimnáziumom”.Meglepett a dolog. Ez a hála amiért nagykegyesen leereszkedem hozzá?!A kislány később érzelmes történetet mesélt el arról mint államosították édességboltjukat.Az államosításra kirendelt vezető személy nem engedte meg, hogy a kislány apja /a tulajdonos/ az utolsó pillanatban egy szem cukorkát adjon leányának, azt mondta: “Ez már az államé!” - és ő kapta be.A leány meséje vagy igaz volt vagy sem - nem tudom, én mindenesetre az “osztályellenségnek” kijáró gúnyos mosollyal hallgattam./Nagy kérdés, hogy eléggé “osztályharcos” lettem volna-e akkor is, ha a leány észbontóan szép? Erre homályban marad a válasz./
Fonalmaradékokat válogattunk, szín és minőség szerint.Kettőnkön kívül hozzánk utasítottak egy bácsit is, nem ellenőrnek, csak hozzánk hasonló alkalmi kulinak.A bácsi rokonszenves
lett volna…ám igen lelkiismeretesen és gyorsan dolgozott, pedig - megítélésem szerint - lekésett már az élmunkás plecsniről.Barátságos volt, vádlóan kérdő tekintetemre elmondta, hogy ő zsidó és mindig ilyen megszállottan dolgozik.Így dolgozott a németeknek is a kényszermunkán, mondta is neki a többi kényszermunkás zsidó, hogy ne tegye, de ő nem tehet róla, nem tud uralkodni magán.
Eltűnődtem ezen a kis példahajcsáron /mert példájával bennünket is munkatöbbletre kényszerített/. Hány zsidó pusztult el a háború poklában, kedves zsidó leányok, asszonyok is, de, lám, ez az undok kis munkamániás ittmaradt és, ha már ittmaradt, miért tette a sors éppen a Kéziszövők Ktsz.-be, valamint, ha már odatette, miért éppen közénk?
Szerencsére egy vagy két hét múlva a Kéziszövők másik telephelyére kerültem át, néhány száz méternyire távolabbra, egy pincehelyiségbe.Itt Öcsi Bácsi barátnője volt a raktár vezetője, úgy emlékszem, hogy állandó beosztott nélkül.Igen előkelően és kedvesen viselkedő hölgy volt, közel a vénlánysághoz, egyébként Kállay-lány, az egykori “hintapolitikás” miniszterelnök rokona. Barátságukhoz Öcsi Bácsi “úri allűrjei”vezethettek, pedig - gondoltam - minek úriaskodni a népi demokráciában egy textiltechnikusnak?
Nos, Öcsi Bácsi igen jóképű, művelt, szellemes fiatalember volt, mindegyik ujjára tíz különb leányt találhatott volna barátnőnek, bár a leány valóban finom modorú volt. Valószínűleg Öcsi Bácsi édesanyja /a Nénje/ is részben hozzám hasonlóan gondolkodhatott, mert - mint a felnőttek beszélgetéseiből kihallgattam - nem rajongott a Kállay-lányért, csak, kényszerből, elviselte fia kapcsolatát, “jó arcot vágott hozzá”.
Öcsi Bácsi jól keresett, de a “kállaylányos” reprezentálás, az éttermi vacsorák, szórakozások sokba kerültek.Már gyermekként éreztem, hogy életfelfogása nem sok jót fog hozni neki és - most is fájdalommal gondolok erre - nem is hozott.
Gimnáziumi osztálytársaimmal - az általános iskolai verekedős társasághoz képest - már barátságosabb hangulatú politikai vitáim voltak.E viták hozzájárultak ahhoz, hogy igen kis fokban, de “elhajoltam” a hivatalos politikai irányvonaltól, méghozzá “jobboldali irányban”
/de ne ijedjen meg senki, nem kérdőjeleztem meg a Párt vezető szerepét, nem kívántam a szovjet csapatok távozását, sem többpárt-rendszert, sőt, továbbra is helyeseltem Rákosi Elvtárs kijelentését:”Kutyából nem lesz szalonna, a kulák kuláklista nélkül is kulák marad.”/. Az “elhajlás” mindössze arra vonatkozott, hogy néhány, nyilvánvalóan nem alapvető jelentőségű és könnyen megmagyarázható tényt, úgy gondoltam, nem kellene elhallgatni, például azt, hogy II. Rákóczi Ferenc lobogóin a “Pro Patria et Libertate” után még ott állt a “cum Deo” is.Szüleim azonban a hivatalos politikától igen enyhén eltérő megjegyzéseim sem helyeselték /legalábbis nyíltan nem/ , még Apám sem. /”Akit a kígyó megcsípett, a gyíktól is fél” - tartja a közmondás, de lehet, hogy a gyík nem is volt akkoriban annyira gyík./ Úgy vélték: biztonságosabb “vonalasnak maradni”.
Igen mérsékelten “revízionista” magatartásom másik oka keserű tapasztalathoz fűző- dött.Szerettem volna saját sokszorosított iskolaújságot a Corvin Mátyás Gimnáziumnak.
Ehhez igen magas szintről kellett volna engedély, ezért kigondoltam: a gimnázium háta mögött levő katonai szakközépiskolától ez ügyben esetleg segítséget kaphatnánk.A veresnadrágos /vagy veres csíkot is tartalmazó nadrágú?/ katonanövendékeknek ugyanis gyönyörű, nyomtatott lapjuk volt, Szabad Hazánkért címmel.A lapot szerkesztő hadnagy kérésünket jóindulatúan fogadta és megígérte: engedélyt kér parancsnokától és - ha lehet - kapunk újságukban két oldalnyi mellékletet.Az iskola parancsnoka azonban ezt nem engedélyezte.Így - sajnos - lapengedélyért kellett folyamodnunk.Már nem emlékszem, hogy az engedélyező főhivatal valamelyik minisztériumban volt vagy a pártközpontban, de - vezetésemmel - két vagy háromtagú küldöttség ment oda.A velünk beszélő hivatalnokról azonban lerítt a “pártbunkóság” /ezzel korántsem akarom megsérteni azokat a tízezreket, akik kisebb-nagyobb vezető beosztásban jól vagy legalább elfogadhatóan megállták helyüket, de az illet