Nyártól az őszig emelt nem kért varázslat,
ott adott át különös pusztulásnak,
míg fénykezek arany szállal beszőtték
lehúnyt szemű nyár elcsillogó zöldjét.

Nyártól az őszig emelt nem várt varázslat,
nem hittem el, hogy vége lesz a Nyárnak,
nem hittem el: mi az emberszívekben
jobb lett, - az is elvesző, ismeretlen.

Most már körülfog félelme égi fáknak,
s kifosztották a nagy gyümölcsöstálat.
Búsít a barna lemondó levélen,
s hull ősz-zene, de a vigságát kétlem.

Nyártól az őszig emelt egy rossz varázslat,
nem csak engem: a világot, s hazámat,
a tájat, ahol egykori szívekben,
ami jobb volt: elveszett, ismeretlen.

Ősz-zene elől az ablakom bezárom:
nem kell mammonos, ninivei álom!
A Szépség kell, mi ottmaradt a Nyárban,
Csillagistennel, a kettős magányban.

Nyártól az őszig emelt gonosz varázslat
és átadott különös pusztulásnak, -
mert nincs fájóbban törvénytelen törvény:
látónak lenni új Ninivék földjén.