Árnyak között járva,
Olykor csonthalmokat mászva,
A Vadász friss prédát keresve,
Már alig várta, hogy leszálljon az este,
És a sötétben lopózva,
Az éj teremtményei mellett osonva,
Kardjai pengéit húsba temesse.

Lassan lebukott a Nap a horizont mögé,
És a szegény áldozat, nem gondolva,
Hogy ez a nap nem az övé,
Otthagyván fajtársit, és a biztos védelmet,
Portyára indulva kutatott élelmet,
És csak akkor tudta meg
Hogy mekkorát tévedet,
És nincs egyedül,
Mikor már késő volt, és sötét
Vérével acélpenge vegyült.

A Vadász volt az ki, így elbánt vele,
Mert mikor a rém utolsó lehelete,
Elhagyta ocsmány száját,
Hátán feküdve, meglátván gyilkosát,
Maradék vére meghűlt ereiben,
A rémület lett rajta úrrá,
De a Vadász kegyes volt, és pengéivel
Még utoljára, torkára lesújtá.

Kószánk már messziről látta a tábort,
És középen a meleget adó tábortüzet,
Mikor elhatározta magában, hogy
Az összesnek egyenként meg-megfizet,
Mindenért, amit tettek, és tenni akartak,
Mikor hullát, hullával takartak,
És köztük a Vadász barátait is.

A táborban a pánik lett a mérvadó,
Miközben néhány nem önkéntes véradó,
Hullt, balra, jobbra,
Azt se tudva merre az arra,
És mire végre ketten észbe kaptak,
Addigra a többiek ott feküdtek vérbe fagyva.

Ennek a kettőnek sem volt túl esélye,
Mivel a Vadászról mindenki azt regélte,
Hogy félelmetes ellenfél,
Aki a haláltól sosem félt,
És a történet igaznak bizonyult,
Hiszen egyikük már ki is nyúlt,
Aztán pedig acél csattant acélon,
Majd acél a csonton, és az utolsó
Végül ott feküdt a hulla halmon.

A Vadász hüvelyükbe csúsztatta pengéit,
Majd az egyik ruhából levágott egy tenyérnyit,
Ami bizonyítékul szolgált nem másnak,
Hanem magának, és lelkiismeretének,
Hogy barátai gyilkosainak bevégzett,
Majd újra útnak indult, hisz
Elvégezte dolgát, bár elfelejteni
Sosem fogja temérdek búját s’ gondját.