A Pokol kapujában állva,
Szemem teljesen zárva,
Vártam a Sátán szolgáit,
És számoltam életem,
Hátralévő óráit,
Miközben lelkem mélyén,
Tekintetem a múltba révedt,
És tűnődtem, hogy szívem hol tévedt,
Másfelé az élet kesze-kusza ösvényén.

Szemem még mindig csukva hagyva,
Vakon, kezemet előre tartva,
Tapogatóztam a mélység sötét falain,
Tanakodva elmúlt létem tanain,
Arra a következtetésre jutva,
Hogy jobban tettem volna,
Ha egyből futva rohanok a Végbe,
Ahelyett, hogy a szánalmas Létbe,
Vetem minden bizalmam,
Átélve mindazt a borzalmat,
Amit a halandó lét, számomra tartogat.

Életemben hiba-hiba hátán
Ezért már rajtam kacag a Sátán,
Mivel tudja, hogy új prédára lelt,
Kire már évekkel ezelőtt tett szert,
És most úgy gondolta áldozata eleget szenvedett,
Ezért magához hívta lelkemet,
És ezzel nekem bevégeztetett.

Már nyitottam tágra zárt szemem,
Mikor nyakamon éreztem a sátáni kezet,
Tudván, hogy a vég már közel,
Azt mondám felőlem már bármi jöhet,
Ám ekkor hirtelen ágyamban találtam magam.

„Csak álom volt?” ez első kérdésem,
„Nem, több annál” ez érzésem,
Ez csak egy történet, ez életem
Egyik vége lehet, mikor,
Sorsomba beletörődve, a Gonosz,
Egy sorszámot hátamra tetet,
Hogy az egyik legyek a sorban,
Egy a sok közül, kik korban,
Hozzám hasonlóak, és hasonló
Érzésekkel küzdenek.

De ott a sztori másik vége,
Mikor a jó ösvényre térve,
Meglelém a helyet, hol
Ember-embert már nem temet,
Hiszen itt csak boldogság honol,
Az azúr ég soha be nem borul,
És mindenki felhőtlenül nevet.

Tégy te is úgy, mint én,
Mikor nagy bánatodban
A Sátán szólítja lelkedet,
Küld a fenébe és mondj NEM!-et
Gondolj arra, hogy van valaki,
Aki téged mindennél jobban szeret,
És ezzel a jó útra lépve,
Meglelheted régóta mellőzött kedvedet.