Ebben a 2008-as augusztusban nincs éppen holtszezon a médiában, a szezon ugyanis nem holt, csak döglődik, amin egyes külföldi vendégek magyaros megkopasztása sem segít. Halottak viszont vannak, különösen Dél-Oszétiában, de a világ más területein is... Ám mindig kell valami "külföldi magyar" hír is, ilyen lehetne egy-két olimpiai aranyérem, no majd lesz is, de most még, amikor e sorokat írom, nincsen. Kedvelt közhíranyagként azonban bejött egy "romániai magyarverés"...
Világéletemben utáltam a verekedéseket, ezek saját bőrömet illető megelőzésére nem mentem kocsmákba, lebujokba, nem vegyültem el kétes kinézetű társaságban, sőt, még kétes benézetű társaságban sem... Érthető: nem szeretem, ha engem vernek, de az sem okozna semmi örömet, ha én vernék el másokat, gyengébbeket. Már csak ilyen különc vagyok, engem nem lehet megváltoztatni, életrevalóbbá tenni ebben a mindig is verekedős világban!
A történelemben sok közösségi magyarverés volt (de a magyarok sem mindig kerülték el a históriás országkocsmákat, és olykor ők is megmutatták egyes népeknek a magyarok istenét). Petőfi - e lánglelkű magyar, akinek verseit annyira szeretem! - szép, nem szép, gúnyolódott is például a hazai kutyabőrösök győri vereségén: "Mikor emeltek már emlékszobort / A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?".
No ebben nem értek egyet Petőfivel. Csak a bolond maradt volna ott őseinek véres, és esetleg kissé már rozsdás kardjával Napóleon ágyúi előtt. Még annak a derék Hungarian lónak is volt annyi esze, hogy Győrből, ugyan gazdája nélkül, hazafutott, látható is e pacika a Mezőgazdasági Múzemban, Budapesten. Talán Petőfi sem volt akkora vitéz abban a bizonyos kukoricásban, mint egyes verseiben... Ne firtassuk!
Voltak azután múltbéli nevezetes egyéni magyarverések, amelyekről hiába vannak dokumentumok, beszámolók, manapság ezeket felemlegetni szentségtörés. Csak egyetlen példa: Veres Péter íróbácsit néhányszor csúnyán megverték a Lovastengerészként Kormányzóskodó Úr szentkoronás országában, de most már mindketten megkapták a jutalmukat: egyikük, akit vertek, a róla elnevezett szép utat, másikuk, aki birodalmában Péter Bácsit oly nagylelkűen verni hagyta, egy politikuska-lelkiatyuska jóvoltából, szobrot. Very well, Hungarian Democracy!
No szóval két romániai magyart megvertek, Romániában, állítólag azért, mert magyarul beszéltek, - ami valóban felháborító. Mármint a verés. Persze, akadhat okoskodó, aki arra is kíváncsi volna, hogy mit beszéltek ezek a határon túli magyarok, és túlmentek-e beszédükkel egy bizonyos határon, továbbá kik kezdték a verekedést. Szerencsére az ilyen hazafiatlanul gondolkozó nagyokos tévénézők nincsenek sokan, - a többség már hazafiasan leszokott a gondolkodásról, ami nem volt nehéz számára, mert előzőleg rá sem szokott.
Vannak belföldi magyarverések is, de ezek ritkábban hazai híranyag-szenzációk, ám azért egy töredéküket hasznosítják, például, ha Megasztár Hungarian Kurvinca Katerina felpofozza azonos nemzetbeli szeretőjét, vagy azért, mert szereti, vagy azért, mert már nem szereti, az mégis bemédiázik hírként mindenhová. Ez belföldi magyarverés, magyar vert magyart. Verhet még Hungaryban: magyar magyar roma magyart, roma magyar magyar magyart, roma magyar roma magyart és vannak más variációk is, ezek azonban kizárólag csak akkor érdekesek a sajtónak, ha pártok, ombudsmanok, minden lében kanalak harmadik félként párthasznosíthatják.
Kissé elgondolkoztató volna az (de nehogy gondolkozni merjen bárki!), hogy amíg a Hungarian média tüstént beszámol arról, ha megvernek külföldön (Romániában, Szlovákiában, Szerbiában stb.) egy magyarul beszélő magyart (és ez helyes is, mármint a beszámolás!), arra nem emlékszem miszerint híradás érkezett volna az elmúlt évek során arról: magyar vert meg egy románt (szlovákot, szerbet stb.), mert nem tetszett neki az illető más nemzetisége.
A külföldi magyarok ezek szerint egy szálig dícsérendően fehérbárányka-jámborságúak lettek! Ha ez így van... hát az nagy, történelmi mértékű haladás! Akkor külföldön mégiscsak van Hungarian erkölcsi megújulás!
Utóbbit én itt, belföldön, nem nagyon látom, ami még nem volna vészesen baj, - de az igen, hogy a szöges ellenkezőjét viszont, sajnos, nagyon!
Azt az aprócska dolgot azért hozzá kell tennem, hogy a belföldi magyar a szintén belföldit nemcsak a szó fizikai értelmében veri olykor, hanem sok más, átvitt értelmű módon is, utóbbi tekintetében folyamatosan.
Hát igen, az Isten is meghallgatta a Nagy Költő, Ady Endre Hozzá intézett versfohászát, mind a Költőre, mind pedig a magyarságra vonatkozóan (Nekünk Mohács kell):

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Hüm...hát, úgy mondják, kutyaharapást szőrivel... tudja isten... én azért úgy vélem: olykor Mohácsból is megárthat a sok...

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)