A Csend ült mellém, eltűnődő apóka.
Az estét várta, melyben csillagnóta
hangjegyeit hullatja rá a fákra,
sötét szépre égbolt látszatvilága.

A Csend ült mellém. A felhőket beszegték,
majd szétfutottak vörösréz erecskék.
A Csend tudta: minden győzelem látszat,
hulló dal-pontja villanó világnak.

A Csend tudta ezt, e gondolkodó isten,
aki, bárhol, csak látszatként a szívben,
s míg ránézett Időnk könyörgő arca,
belül a Csend már válaszát siratta.

Fű hajlongott és nem tudtam, hogy mióta,
de fent volt már, ringott a csillagnóta,
s hangjegyei ott csillogtak a fákon
békét hitetőn, bűvölőn, varázslón.

A Csend, mellettem, tudta: nem lehet béke,
csak válasz könnycsepp-hívó messzesége,
baj után kétlő kérdések a szívben,
s felejtető Csend, - jóság-vétkes isten.