I. A kezdet

Amikor egy rémálom beteljesül,
Az, ki rajzolta fél, de nem menekül.
Próbálja helyrehozni, mit hibájának vélt,
Holott csak a sors eszköze a tiszta kéz.

Egy ártatlan gyermek a rettegést festi,
Szörnyű képek, vér, halottak ezrei…
Pusztulás az utcákon, s az emberek szívében,
Kik körül vannak véve átok- kerítéssel.

Egy napon mindaz mit alkotott valósággá vált:
A falakon megjelent egy sötét árny,
S halkan, csendesen szivárgott a városba,
Szomorú jövőt hozva, annak lakóira.

Minden megváltozott: eltűntek a színek,
S azok, kik még az álmokban hittek.
A béke, a nyugalom soha nem volt egész,
Mégis volt az Életben valami jó, valami szép.

Volt, de elmúlt, s tán’ nem jön vissza soha.
S mikor már mindenki eltévedt, feladta,
Előlép árnyékából, ő, ki gyermekként tudta:
Eljön ez a rémkor, s visszatér a múltja.


II. Valaki az árnyékból

Az idő pedig lassan csordogált medrében,
Ő meg csak várt egy függöny rejtekében.
És nem ment ki az emberek közé, félt.
Érezte, hogy a gonosz egyre közelebb ér.

Megérkezett. Befészkelte magát az otthonokba,
S vezette az elkábított tömeget a pokolba.
Az emberek egymást ölték, hogy életüket-
Mi sokat már nem ért, ilyen áron mentsék.

A bűn csak fokozódott, szolgák lettek,
Láncon rángatták őket, mit észre sem vettek.
Vakon követték a sötétség árját,
S újabbakat fertőzött meg a gyilkos járvány.

Ezt már nem nézhette tovább, túl sokᒠvárt,
Bűnösnek érezte magát, s létezni fájt.
Ezért hát megcsalta hű társát, a Magányt,
Segíteni akart, teljes vérző szívéből, igazán.

Szembeszállt egy nála hatalmasabb erővel:
A sötét lelkű, szép márvány hercegnővel.
Harcolni ment palotájába, szabadságot akart,
De a szépség csak mosolygott, majd szívébe mart.


III. Démoni angyal

Milyen gyönyörű is e démoni angyal, csodás…
Olyan, bájos, törékeny alkat, mi csupán látomás.
Hófehér bőre hibátlan, fagyos jég ötvözet,
S e művi testet rejti el a sejtető bársony öltözet.

Ében haja lágyan, hosszan úszik a szélben,
Majd kivillanó vállaira omlik fürtök tömegében.
S porcelán orcáit pír nem hevíti soha,
Hiszen szívét is csak halandótól lopta.

Igen, neki hatalma van hozzá, ő megteheti,
Pedig csak érezni akart újra, tán’ újra szeretni….
Azonban az évek során nagyon megváltozott:
Lelkét eladta, és zsoldos talpnyalóit háborúba hívta.

A harag, a gyűlölet testébe férkőzött, gyilkos lett,
S azt akarta, hogy szenvedjen az, ki megszületett.
Nem érdekelte, hogy felnőtt vagy még gyermek,
Csak még több áldozat legyen, mindig csak több kellett.

Egyedüli volt az, ki ebbe nem nyugodott bele,
Ki már nem bujdosott tovább, elérkezett ideje.
De a démoni angyal felperzselte érzo lelke pajzsát,
S halálba taszította, annak nemes hordozóját.


IV. A temetés

Csendesen, félve, magasztos nótákat zeng az ég,
Most sír a táj, s gyászolja Őt egy nemzedék.
Őt, ki változást, s egy szebb jövőt akart,
És ezen eszme bűvkörében kínok közt halt.

Felhők gyűlnek, s beborítják a Nap korongját,
Fejéről leverik a rozsda- véres koronát.
A fény elmenekült, ijedten távozott örökre,
S magját veti most egy sötét kor hírnöke.

Lent a Földön elveszett a hit és remény,
Hiszen eltűnt a lázadó, a merész,
S most, kik tölgyfa koporsóját viszik,
Fátyoluk alatt villognak szemeik.

Falfehér arcuk mozdulatlan, merev,
Pillantásuktól az ember szív megremeg.
Feketén csillognak, játszanak veled,
Majd véredben fürödve búcsút intenek.

És nevetnek folyton, kacagnak rajtad,
Fénytelen szemedből vérkönnyek fakadnak.
S elmédbe hasogat a szörnyű tudat:
Minden, mi jó volt halál- tóba fulladt.


V. Az új világban

Egy új hajnal kezdődik, már kínosan csendes,
S az utcára kilépve hullaszag terjeng.
Minden szürke és fekete árnyalatban vacog,
Húsodba éles fogak vájnak, megszoktad, hagyod.

Lassan tovább sétálsz, az éhezőt lerázod magadról.
Hátrafordulsz még egyszer, már nem félsz a holnaptól.
Nincs is mitől, hisz beletörődtél e sorsba,
Abba, hogy jövődet a sötétség elmosta.

Utad végére értél, de az ólom kapu nem nyílik,
Küszködve átmászod, tested még több sebből vérzik.
Ruhád is elszakadt, mindened elvették,
S végig kellett nézned, amint családod temették.

A sírjukhoz érve, mitől az árnyak eltiltottak,
Eszedbe jutnak a napok, mikor még életben voltak.
De nem azt látod, hogy boldogok, s nevetnek,
Emlékezeted képein szomorúak, szenvednek.

Nem tudod, hogy van-e élet a halál után,
S ha van boldog leszel-e valaha…talán.
Nem tudod, hogy milyen érzés szabadon repülni,
S a túlvilágon vajon fognak-e szeretni.