Szeress engem, senki mást...
Feketéllő halgatást...
Az éj szemedben oltalom... ma még...
Ábrándjaid nem kellenek... elég...

Tedd, és ne csak lásd...
Az emlék nélküli vallomást.
Mert a játék ma véget ér...
Az ébredő már nem mesél...

Senkik vagyunk, a senkik között...
Öltönyünk a mezitelenség...
Vigaszságunk a hazug szavak csokra...
Melyek a tavaszi szirmokról csepegnek...

Bőröd, a minden... a halál börtöne.
De a halál én vagyok... a bőrödben.

Így húsodban mérgeddel fertőzve.
Lelked a semmi, vérző harag tehát...
Alaktalanúl rabolsz életet ma még.
De a hajnal utolér holnap, a pillanatért...

Megtalálni... érinteni,
Örökké... a sötét vágyakat.
Én most látom, bársony húsodat,
Mert ezüst lélegzeted, csak önnön tükör.

Lelked, a minden... az ördög börtöne.
De az ördög én vagyok... a lelkedben.

Miért kényeztetnek engem ott?
Hol a csók is csak lopva jár.
Mikor kerül könny a végső szó után?
Oda hol a fájdalom az üresség.

Lázad enyém... a minden... nekem...
Remegésed nyakadon fakasztja léted.
Mert ez a verem a miénk... zuhanva...
A búcsúnak... vége...

És újra a hold hullámfényében fürödtünk.
Ajkunkon a végső illata a szélnek.
Csillagporos utunk előtt álltunk.
A halovány éj csendes szárnyival.

Szívem már rég tiéd, éltem kezedben pihen.
De szemeim előtt lepergett életünk.
A sötét, a halál fényében pihenve vár.
Ágyasaként a végtelen utazás előtt.

Az éj csendjében elvesztem,
Ittam az ezüst hangokat.
Mikor már csak egy a visszaút,
Az mi a kétségek közt is zavartalan, halott...

A gyönyör enyém ma még,
De holnap már messze vész.
És csendben szólnak majd a vesztesek,
A hősi mindennapokról...

Mert újra itt a hold...
Alatta bujdokolt az,
Ki ma még másról szól...
De szava a szélbe vész...

Rövidre fogva ajkam vágyait...
Testedbe veszni, meghalni benned.
Éjkirálynőm fekete lepelben...
A búcsú, a siralom...