Az volt a világ teremtésekor a kérdés,
Vajon valóban akarom-e a létezést?
Válaszom fogságba esett az ürességben,
De soká nem raboskodott, hát itt vagytok.

Emitten könyörgött a jó, hogy haljon a feledés,
De mit sem ért a fohász, a zsoltárok óráján.
Teremtettem azon az éjjelen.
És embernek neveztem művemet.

Ekkor itt volt Anyám, Apám és jómagam,
Közösen csodáltuk valóságotokat.
Miként hasít belé első pillantásában a büntetés,
Az almába rejtett méreg nyelveként a jaj...

Az utolsó sóhajt szívtuk a fagyból akkor,
Majd nyugovóra tértünk büszkeséggel telve.
Gyümölcsöd ma nem az mi valótlan.
Önnön hazudjátok a fájdalmakat.

Teremtettünk aztán más világokat,
De ezt sosem feledtük.
Az ármány a félsz a fogságba menekült.
Emberünk létezett, hazudott és elmerült.

A végén majd mi nevetünk, tudom,
Becstelenségéért fájdalommal lakol,
Halhatatlanságért könnye hullik elméjébe,
A megbocsájthatatlan feneketlen tengerébe.

De nem hiszek már rég neked,
Foszló elméjű barátom, ember...
Hazug vagy, tisztaságod bohó ábránd.
Vágyad, hogy Isten légy határtalan.

Isten én vagyok benned, önmagad.
A felismerés fájdalma, hogy nincs tovább,
Önmarcangolásként karistolja homlokod.
De ma bepillantást engedek, lásd:

Az üvegvihar szivárványai,
A holnap gondolatai,
A forró szavak, maradványai...
A jó a magasztosság,
Vágyaid emlékei.
Ez te vagy, de láthatod,
Szándékom tiszta volt,
Mert ez mind kevés neked,

A minden kell, de azt nem kapod!