Minden dobbanásban ott a szív,
És minden halálban ott a sóhaj.
Éjszakákban a foszló köd lepel.
A megnyugvás simogatásaként.

Minden hajnalban ott a látomás,
És minden látomásban ott a fagy.
Egy pislákoló pillanat csupán,
A zamatos bíbor álmokon.

Minden lángban ott a pokol,
És minden pokolban ott az fény.
Minden fényben ott az üresség,
És minden ürességben az új kezdet...

De reggelen már az,
Mi a mából emberré tett.
Nem szítja tüzét a haragnak,
Elbujdosik tetteidben.

Kicsiny láng az, mi világokat dönt,
Kicsiny virág, mi éltet ad.
De mégis, a létezés már rég nem az,
Hogy valókat születtessen.

Minden lángban ott a pokol,
Minden szívben ott a büntetés.
És minden pokolban ott az Isten,
Hogy ítélkezzen...

A titkok a homályba vesztek.
Húsodról borús cseppek hasadtak.
De sose hagyj el, emlékezz csak.
Mert a halott világ bűnhődni fog.

És a tépett fagy-bor koszorú.
Melynek íze mint a kéj.
Zamata forr, szomorú,
Elkísér.

Utamon a poros csillagok közé,
Elébe a nagy folyónak.
Belévetve csókokat és emlékeket,
Ma megálljt intek a hajósnak.

Szemedben ragyogás,
Tedd, hogy lássam,
Üvölts, hogy halljam.
Tested sikolyát, mert
Húsodba bújok.
Égjen tüzed... bőröd...
A halál... minden...
Az éjszakám...

Hisz:

Minden lángban ott a pokol...
Minden halálban ott a tett...
És minden vágyban ott a kéj...
Ahogy ítéltetett...