Ebben a 2008-as júliusban hőgutás napok özönvizes napokkal váltogatják egymást. Mindkettőt nehezen viselem, de otthon mégis jobban kibírhatóak, mint egy külföldi társasutazáson.
A társasutazás is utolér, sajnos. Szokásos trükkjeim mind bevetem, hogy elkerüljem, de ilyen trükkök sikere erősen feleség-függő.
Mit cifrázzam? Fiam is feleségem szövetségese, mivel imádja a hegyeket. Máris ott ülünk hármasban egy nagy buszban, negyven utastársunkkal és megyünk Észak-Erdély felé.
A társasutazások biológiai-élettani nyavalyája a mellékhelyiségtől mellékhelységig való vándorlás, kulturális istencsapása pedig a templomtól templomig való zarándoklás. Fő utazó embertípusai közé tartozik a "lássunk csak mindent, ha már itt vagyunk, még ha beledöglünk is"-féle sznob. Akadnak azonban "távolságtartók" is, akik orrukat oly magasan hordják, hogy azon még a Himalája csúcsai is csodálkoznának, tehát igen lenézik a többieket, továbbá olyanok, akik meg akarják mutatni az "öregember nem vénember" mondás igaz voltát (meg is mutatják, más kérdés, hogy mit mutatnak meg a társasutazás után, már otthon).
Van azután néhány különc, közéjük tartozom én is. Ők is lenézik a többieket, de beszélgetősen-barátságosan, így ez az előkelő lenézés nem bántó.
Ezúttal azonban ismerős is utazik a csoporttal, "a véletlen ajándékaként": kolléganőm, Marika, aki ráadásul földim (Budapesten Mátyásföld) és ugyanabban a hollócímeres gimnáziumban érettségizett, ahol egykor én is. Marika mindig több hasznos információval rendelkezik, mint én, így örömöm kettős.
Romániában vannak romák, akik pénzt szereznek külföldről, majd hazájukba visszatérve óriási palotákat építenek. Látunk is ilyen épületeket az út mentén, de annyira giccsesek, hogy én nem laknék bennük. Szerencsére tapasztalataink szerint több a becsületesen kéregető roma, aki ismeri a Hungarian mondást: "Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája." Ezeknek feleségem és fiam kis pénzt is ad, inkább kéregessenek, mint az előbb említett kastélyféleségekkel rontsák a jó ízlést.
Gyorsan szerzünk értékes tapasztalatot: a legtöbb román kiszolgál bennünket, de egyáltalán nem hajlandó beszélni velünk. Így derül ki, hogy a románok tulajdonképpen a magyarok rokonai. Fenébe azzal a dákóromán elmélettel! Kit nem szeret a magyar? Elsősorban a rokonait. Hű micsoda lehetőség! Már, persze, csak fiamnak: talpraesett román kislány igen jó lenne neki feleségnek! Nem szólna hozzá a feleség, tehát nem is beszélne vissza, nem nyelveskedne. Én ezzel már elkéstem...
Valamikor szászok is szép számmal éltek Romániában, de azokat Csaucseszkú, még hatalma teljében, eladta márkáért a nyugatnémeteknek. Jól adta el? Csinos összeget említenek per koponya, márkában, de nem erősségem a számítás, mindig utáltam a számításokat, no meg a számító embereket is.
Az első napon magánháznál szállunk meg, Koltón.I tt megjárjuk, mivel feleségem elfelejtette mondani a befizetéskor: operálták a térdét, nehezen veszi a lépcsőfokokat. Egy igen fura, akrobatáknak való csigalépcsőn kell felmennie háromágyas emeleti szobánkba. A lépcső mellett van az egyik fürdőszoba, de a szakadékon nincsen korlát. Kíváncsi vagyok, hogy melyik álomszuszék vagy kissé ittas vendég fog majd beleesni a szakadékba, - de nem maradhatok Koltón ezt megfigyelni, talán a póruljárt utazó majd bekerül valamelyik tévéadásba. Vendéglátóink kedvesek, az asszony kitűnően főz, sőt, minket is főz, hogy vegyünk kvarcos ásványcsodáiból. Ha nem volna ez a lépcsős pokolszobánk, akkor elárulnám neki: ne vécépapírral tekerje körül az ásványokat, hanem szalaggal, utóbbira egyébként magától is rájöhetne, de nem jön rá.
Meglátogatjuk a koltói kastélyt, ahol Petőfi töltötte a mézesheteket Júliával. A magyar irodalomban talán Ady az egyetlen, aki e nagy költő házasságáról kellő bátorsággal meg merte írni véleményét: "Nagyszerű szereplése még nagyszerűbb lett volna, ha nem Júlia féktelen nagyravágya kontárkodik bele." Én kissé másképpen látom a dolgot, valószínűleg Júlia és az a kötelességtudó dárdás kozák csinált elsősorban nemzeti hőst Petőfiből. Így Petőfi mindenképpen jól járt - legalábbbis történelmi alakként, mivel ennél diadalmasabbban senki nem léphet át az utókorba. Célozgattam is erre Petőfi című versemben, sokak inge ott van abban, de akinek nem inge, ne vegye magára! Egyébként Ady írásának címét jól választotta ki: "Petőfi nem alkuszik". Így van! Miként is alkudozhatna egy házasember?! Különösen egy ilyen Júlia mellett!
A vacsoránál elmondok két Petőfi-anekdótát, harmadikat csak azért nem, mert feleségem, látva a derék koltóiak megdöbbenését, betiltja. Jó, jó, belátom: minden kultusznak annyi haszna van csak, akár Petőfiről, akár másról van szó, amennyiben fejőstehénként is felhasználható.
A koltói kastélymúzeum egyébként igen érdekes, különösen esőben. "Esik eső csendesen, lepereg az ereszen...", de itt, Koltón, még az eső is makacsul szabadságszerető: az erkélyre is lepereg-bepereg és nem is olyan csendesen...
Másnap meglátogatjuk a nagybányai ásványtani múzeumot. A tárlatvezető - magyarul beszélő román - megrökönyödötten hallgatja azt a javaslatot, hogy esetleg néhány magyar nyelvű magyarázó tábla sem volna felesleges. "Magyarul nem lehet!" - mondja ijedten.Ez Marikának sem tetszik, nekem sem. A nagybányai festőmúzeumban is hiányzik a képek magyar felirata. Némi vigasztalás, hogy ebben a csakazértis-dacban, nyakaskodásban is a magyar-román rokonság egyik jelét láthatjuk.
A máramarosszigeti börtönmúzeumban is minden román nyelvű, de, igaz, ami igaz, a cellák kis falitartóiban angolul és franciául is van egy rövid szöveg, már, persze, ahol van, mert a legtöbb esetben csak a falitartót találjuk, üresen, másutt csak a francia változatot, mi pedig az angolt vennénk magunkhoz, de a legtöbb helyen az angol nyelvű ismertetés már elfogyott. Külön érdekesség az az állítás, hogy Romániában "kommunizmus" volt, miközben még egy iskolásgyereknek is illene tudnia: a világon mindeddig sehol sem volt kommunizmus.
A szaploncai "tréfás temető" is benne van a társasutazás programjában, pedig ezt a "népi ízléstelenséget" nem kellene mutogatni. A fejfákon a megrendelő kérése szerinti, humorosnak gondolt ábrák és román nyelvű, többnyire igen bárgyú versikék. E tréfás temetőben viszont találkozunk egy bölcs koldussal, román honfitársaihoz hasonlóan ő sem szól hozzánk, csak az "E...e...e..." mondogatásával kéreget, igen diplomatikusan. Igaza van: ha magyarul szól, az nem tréfa, a román hatóságok kitiltják a temetőből, ám ha románul szól, az sem vicces egy ilyen tréfás temetőben, mert román honfitársai szégyelik majd jelenlétét, így azért tiltják ki.
Amit vártunk, hamar bekövetkezik: hegyek, hegyek, hegyek, erdők, erdők, erdők, nagy kinyíló medencék, áradó kékség-gyönyörűség. Minden bővelkedik vizekben, források, patakok, gyors folyócskák...Itt talán még én is forrást teremtő Szent László lehetnék...de nincs hozzá kedvem, szerintem nem érezném magam jól a szentek között.
Az égen nagy ragadozó madár sötétlik fel, talán turul, de nem szoborként, továbbá repülési engedéllyel, és nem látszik olyan harciasnak, mint a Hungarian lelkeket megtépázó, kitárt csőrű budapesti rokona.Törvénytisztelő sólyom vagy sas. Talán még adócsalással sem foglalkozik...
Borsánál még vár rám egy extra kényszerutazás, libegőn, fel a hegytetőre, feleségem parancsára. Fiam, persze, lelkes önkéntes, csak én vagyok besorozott, miatta. Feleségem lent marad kávézgatni.
A moldvai kolostormérgezést úgy élem túl, hogy csökkentem a kolostoradagot. A három kolostornál (Moldovita, Sucevita, Voronei) csak a kolostorudvart nézem meg, az első csodálatos, a második szép, a harmadik meglehetős, de utóbbi a legősibb és a templom külső falán is érdekes mártírok várnak lefejezésre vagy mártírcsinálók megdicsőülésre. Érdemesebb volna inkább áttekinteni: mit tettek e szent helyek az évszázadok során az itt élő népek megbékéléséért, mit nem és mit éppen ellenkezőleg?
A Békási víztározó tó hatalmas, zöld drágakőként ragyog a fényben. A Gyilkos tóról viszont nem írhatok hasonlót: nyavalyás-beteges színű vizével, vizében az elsüllyedt erdőből kiálló gusztustalan facsonkokkal inkább visszatetszést kelt. Környezete gondozatlan. Persze, mindig sok látogatót vonz majd, mert jól hangzik nevében a "gyilkos", az emberek többsége imádja a horrort. Ha viszont Jámbor tónak hívnák...
Farkaslakán Ülkei Jánoséknál szállunk meg, a Tamási Áron Emlékház mellett. Tanárember, fizikát, matematikát, kémiát tanít, de sok minden más is érdekli, ami irodalommal, népművészettel, történelemmel, az emberek életével kapcsolatos. Jól elbeszélgetünk vele diákokról, vizsgákról, vizsgáztatásokról. Másnap reggel kedves feleségét is megismerjük, aki pompás reggelit készít nekünk.
Korondon ajándékokat veszünk az unokáknak, főleg a fazekasipar termékeit, majd a társaság lemászik a mély tordai sóbányába, fiam is, csupán ketten maradunk fent, feleségem és én. A sóbánya kimeríti ugyan az utazók többségét, de a szálláson, Kalotaszentkirályon majdnem mindenki regenerálódik és vacsora után megy a búcsúestre, ahol kalotaszegi néptánc-bemutató is van. Mi inkább pihenünk az Okos-család portáján és portája körül, a patakban két rákot találunk, halakat, sajnos, nem sikerül felfedeznünk.
Kalotaszentkirály bájos falucska, az Okos-család igen kedves, Okos Margit főztje fenséges, férje a háziállatokat is megmutatja fiamnak.
Marosvásárhelyen a Teleki-téka régi könyvei, ritkaságai ejtenek ámulatba. Megnézzük a két Bolyairól (Bolyai János és Farkas) szóló kiállítást is. Nos nekem egykoron még az euklideszi geometriai is sok volt olykor az iskolában, de érdekes lehet ez a másik geometriai világ, így a görbe felületen meglapuló háromszög, szögeinek összege mindig több 180 foknál. Hát persze! A görbeség erősen nagyíthat, különösen a világ szemében. Az enyémben kisebbít.
Nevetséges dolog viszont egy tudós agykoponyáját és édesanyjának kesztyűjét is kiállítani! Némi lenézéssel fogadom az ilyen fajta népszerűsködést...
Nagyvárad, a Holnap Városa, csodálatos. Paloták, a széles folyó zöldes vize, igazi nagyváros, de saját önérzettel, méltósággal. Jobban megértem, hogy miért lelkesedett érte Ady.(A híres Holnap-antológia egyik szerzőjével, Dutka Ákossal személyesen is beszélgettem egykor, sőt, két olyan antológia is van, amelyben az Ő verse (versei) mellett tőlem, az akkor fiatal egyetemistától, is szerepelnek írások.) Bár a társasutazás programjában Nagyvárad az "Ady nyomában" címszóval összekötötten szerepel, erre a részre már kevés figyelmet fordít. Így például "kanonok sor" említésénél nem kerül szóba Ady "Egy kis séta" című újságcikke (nyilván azért, mert még ma is nagyon időszerű!). Érdekes csupán az egyik jókedvű utastársunk tréfás-komoly megjegyzése volt: "Miért imádjuk mi ezeket a vérbajos véneket?".
Társasutazáson a látottakból többnyire nehéz következtetéseket levonni egy ország gazdasági helyzetére, az emberek életszínvonalára (nyilván egyes területek között is nagy különbségek lehetnek), de egyes sajtóhírekkel összhangban azt lehet sejteni: Románia már korántsem az a végletesen szegény ország, mint Csaucseszkú idejében, hanem jelentős sikereket ért el. Nem inkább ezekből a sikerekből kellene tanulni itt, Magyarországon, a pöffeszkedő nagymagyarkodás, a turulmadaras heccek és az ország valódi helyzetéről való figyelemelterelés más színpadi kellékei-jelenetei helyett?
Én - különc gondolkodóként - úgy vélem, hogy igen. Először is szükség volna a magyar-magyar megbékélésre (Magyarországon és Romániában egyaránt), e nélkül nem lehet igazi román-magyar megbékélés sem.
Magyarán: annak vagyok híve, ami most, az érdekcsoportok-uralta Magyarországon még lehetetlen.
Erre gondoltam néhányszor a hazafelé-úton.A busz ment, lefelé a lejtőn. Az ország, ahová tartottunk, szintén ment, megy lefelé a lejtőn, erkölcsileg mindenképpen.
Már nem mehet sokáig. Egykettőre ott lesz a lejtő alján, annyira, hogy azon talán bámulhat majd a jámbort játszó talján!

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)