A történet egy sziklafal hasadékánál kezdődött, két fiatal sziklamászó között.
Zoltán nagyon szerelmes volt barátnőjébe, de Béla elszerette tőle. Zoltán megemlítette, hogy milyen jó barátok voltak, még is elcsábította tőle a szerelmét. Béla gúnyosan válaszolt: - Vigyáztál volna jobban rá, ez a lány nem is érdemeli meg, hiszen minden szó nélkül kapható volt, hogy velem járjon. Az ilyen lányok mindenre kaphatóak, ő sem különb a többitől. Zoltán nagyon mérges lett ezekre a bántó szavakra, és meglendítette kezét, hogy oda vágjon Béla gunyoros arcába. Béla észrevette, és egy rúgással ellökte magától. Zoltán megcsúszott és a hasadékba zuhant.

A hasadék tizenöt és húsz méter közötti mély lehetett, földdel és kövekkel teleszórva.
A széléről letekintő, a hasadék alját nem láthatta a kiálló sziklák miatt. Azt hihette, hogy örök homályra kárhoztatott, de aki lentről nézett fel, az látta a ráboruló égbolt keskeny csíkját. A beszüremlő világosságtól a mélységben sűrű szürkület derengett, az ernyedt szem lassan kivehette a két fallal határolt térséget, mint egy pincében, ahová szűk résen keresztül hatol be a fény. Ezt a hasadékot valamikor földrengés hozhatta létre, mert a belseje arra emlékeztetett, hogy milyen is lenne egy kettérepesztett kenyér, ha a két felét összeraknák kis távolságot hagyva köztük. Az egyik oldal üregeinek pontosan megfeleltek a másik oldal kiugrásai. Sok helyen beszorult szikladarabok lógtak, amelyek a szakadék szűk volta vagy a kiugrás feletti eresz miatt nem eshettek le.
A szakadék egy része járhatatlan volt kötél nélkül, ezért csak sziklamászók tudtak leereszkedni a hasadék belsejébe. A fülledt nyirkos levegő, az őszi viharok idején lezuhant korhadó fatörzsek és ágak erős szagával keveredve, elakasztotta a lélegzetet. Tökéletes, nyugtalanító csend uralkodott a hasadékba, a közöny csendje, komor és titokzatos, mint a földalatti gyökér növése. Ez a csend akár napokig, hónapokig is eltarthatna, ha néha nem esnének le az elkorhadt fatörzsek és ágak recsegve, ropogva a hasadék mélyére.
Évtizedek alatt kialakult a hasadék jelentékenyebb eltömődéseinek egyike. Alapját egy szűk helyen elakadt kő alkotta, amely erősen a falak közé ékelődött. Két fatörzs hosszú ágakkal, amely a nedvesség és a mészgőzök következtében olyan keménnyé lett, mint a vas, valamikor éppen rázuhant, és a szikla két szélén végignyúlva, megnövelte a dobogót. Sok év alatt ingatag teret alkottak, amelyen olyan kényelmes járás lett, mint a fával kevert szénában. Hamuszínű gombák tenyésztek itt, csomókba tapadva a falakon kúszó penész között, széleiről száraz gallyak és moha csüngtek.
Zoltán, eszméletét vesztve, erre a dobogóra zuhant.
Akármilyen iszonyatos esés volt, ilyen magasságból csak a szerencse menthette meg az életét. Az avarréteg vastag volt a mélység alján, és ez kegyetlen rázkódással fogadta testét.
Egy éles faszilánk a bal oldalába fúródott, és a bordákig felhasította bőrét. Így feküdt, ahogy lezuhant és összehengeredett a ruganyos talajon, hátra szegett fejjel, kinyújtott karral, felfelé fordított tenyérrel, és térdig a szemétbe fúródott lábbal. Szája kinyílt, arcán már rángások futottak, mint a csendesülő hullámok.
Sokáig feküdt így; nem érzett sem fájdalmat, sem a mélység nyirkos hidegét, amely megélénkítette a lelassult vérkeringését. Szája becsukódott, keze kinyúlt, ujjait mozgatni kezdte. Úgy vergődött, mint a partra vetett hal, mind jobban zihálva, nyögve erőlködött, hogy a helyzetén változtasson. Felnyitotta szemét, fejét felemelve, a távolban szűk kijáratot látott maga előtt. Nagy nehezen kihúzta a törmelékből mindkét lábát; elborzadt, ahogy rájuk nézett. Bőre mindenütt lehorzsolódott, és vérben ázott. Megtapogatta az oldalát. Kezét vörösre festette a vére. Ragacsos ujjaival végigtapogatta kezét-lábát, hogy megbizonyosodjon, nincs- e törés. Fellélegzett, hogy legalább ennyivel megúszta a nagy esést.
Felfelé nézett, de a magas, szűk falak fogva tartották.
Tenyeréből tölcsért formált, és felkiáltott: - Béla lent vagyok a szakadék aljában, segíts kijutni! Hozz kötelet, és húzzál fel, mert nem bírok egyedül feljutni!
Válasz nem érkezett.
Mikor Zoltán megcsúszott és lezuhant, Béla nagyon megijedt, hogy börtönbe kerülhet ezek után. Senki nem fog neki hinni, hogy baleset volt. Lekiabált, szólongatta Zoltánt, s mikor nem érkezett válasz, elmenekült a helyszínről.
Lelkiismerete nem hagyta nyugodni, ezért elment kötelekért és egyéb felszerelésért, amit a hegy alján hagyott, és visszaindult a hasadékhoz. Kati akkor ért az autóhoz, mikor Béla a köteleket szedte ki. Megkérdezte, hogy hová megy, de Béla nem merte elmondani a történteket. Csak annyit mondott: van fent a hegyen valami, szeretné megnézni, de kötél nélkül nem éri el, s így nem látja tisztán azt a valamit, melyre nagyon kíváncsi. Mindjárt jövök, várj meg itt az autónál.

Zoltán támolyogva felállt, de szédült, lába megcsuklott, és visszahuppant. Észrevette a párkányt, és oda kúszott. Éles fájdalom hasított lábába, valahányszor egy-egy gally a sebeihez ért. Nagy nehezen fellépett a párkányra és az eresz alá kúszott. A rendkívüli erőfeszítéstől kimerülten elfeküdt, ellenszenvet érzett Béla iránt, amiért elcsábította kedvesét. Most nem kellene itt lent hevernie, a jég hideg kövön.
Ingéből tépést készített, úgy-ahogy bekötözte két lábát. Oldala megduzzadt, szüntelenül vérzett, de nem tudta bekötözni, nem maradt több az ingéből. Felállt, megindult a mélyedésben. Az eresz egyenetlen volt, nehezen talált kiszögelést. Felszerelése fent maradt, nem volt segítség, csak az ujjaira számíthatott. Csak pár méter volt hátra, mikor olyan sima szakaszhoz ért, hogy nem volt mibe kapaszkodni. Itt már világos volt, ösztönösen reményre kapott. Szeme megszokta a fényt, és meglátott egy kis rést, amibe egy fa gyökere volt beágyazódva. Próbálta elérni, de hiába reménykedett, nemért oda a keze. Ujjai elzsibbadtak az erős kapaszkodástól, minden erejére szüksége volt.
Amint felnézett, kis hidat látott a hasadék felett, ami egy fatörzs volt. Ettől a felfedezéstől teljesen megnyugodott. Csak várnia kell, amíg arra megy valaki. De csend volt odafenn. Nagyritkán elrepült egy madár. Kis felhőcskét fedezett fel, de alig észrevehetően úszott, mintha állna a hőség és a csend bilincsében. Végre megpillantott egy embert, aki az ingatag fatörzsön próbált keresztül mászni.
Felkiáltott;
- Ide! Itt vagyok! Mentsen meg!
- Hogy került oda a mélybe? – kiáltott a férfi elképedve, és végre megértette, hogy segítségére van szükség. – Jól van, csak kapaszkodjon, elszaladok segítségért, itt vannak nem messze a sziklamászók, hozok tőlük kötelet.

Zoltán végre megpillantotta a kötelet, amint leereszkedik. Megfogta, hurkot kötött a végére, és arra tette két lábát, megrántotta, hogy készen van, és a férfi húzni kezdte felfelé. – Húzhatja! – kiáltotta, lábát maga alá szedve, és hátra szegte fejét.

Közben Béla felért a szakadékhoz, de hirtelen megtorpant a látványtól. Egy férfit látott a hasadék szélénél, amint kötelet dob a mélybe. Nem mert oda menni, nem tudta mit csinál. Nagyon megijedt, hogy megtalálta Zoltánt és a társával most hozzák fel. Félt oda menni, megkérdezni, inkább meghátrált és elindult lefelé zaklatottan.

A meredély fala, egyenetlen kiugrásokkal siklott lefelé közvetlenül a szeme előtt, majd megállt. A kötél erősen hozzádörzsölődött egy kiugró részhez, és maga körül forgott. Zoltán mindjobban közeledett a sziklafal széléhez. Végre, egy napbarnította erős kéz nyúlt feléje, megragadta, és felhúzta a holtra vált Zoltánt, aki egy gyökérbe kapaszkodva segített a férfinak.
Harminc éves forma, kerek, izmos arcú, magas férfi volt a segítsége. Egyik kezével a kötelet fogta, a másikkal a hóna alá nyúlt, és kisegítette a fűre.
- Jól összetörte magát! – mondta a férfi. – Csupa vér. Mi történt?
- Leültem a szakadék szélére, lelógattam a lábamat, és elszédültem, ezután semmire sem emlékszem. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a körülményekhez képest kaptam egy esélyt, még élnem kell, nem adhatom fel. Az avarra estem, és szerencse, hogy ennyivel megúsztam.
- Csoda! – mondta a férfi. Csoda folytán menekült meg.
Idefigyeljen, elviszem egy közeli helyre, ott majd kezelésbe veszik, ön csupa vér. Teste tele horzsolással.
- Nem, nem akarom, itt lakom a városban,– felelte Zoltán zavarodottan, – a lábam ép, már annyira erős vagyok, hogy lemenjek, az autó is itt van a hegy aljában.
- Semmi sem foszthat meg az erőmtől. - Mondta magában.
Köszönöm, hogy segített és kihúzott, megmentette az életemet, nem is tudom, hogy tudnám megköszönni. Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett.
A segítője furcsállta, hogy nem akarja a továbbiakban elfogadni segítségét, de belátta, egyedül is boldogul.
Elköszöntek egymástól.
Zoltán nagy nehezen, de elindult lefelé a legrövidebb ösvényen.
Nagyon elgyengült mire leért a hegyoldalba, de az irónia tartotta benne a lelket, gúnyos haraggal gondolt vissza, a szakadékon történtekre.
A háta mögött közeledő zajt hallott. Megfordulva egy autót pillantott meg. Béla és a szeretett barátnője, Kati ült benne.
Zoltán a földre borult, fejét a karjára hajtotta. Így maradt mindaddig, míg elhajtottak mellette.

Nem akarta, hogy észrevegyék, így a legjobb mind hármójuknak.
Még sokáig így maradt, átgondolta kapcsolatát Katival, - nehéz lesz nélküle, majd lassan elhalványulnak az iránta érzett szeretetem, és a fájdalmam -.
Bélában is csalódtam. Rossz barát volt.

Ezzel lezárta a múltat, még ha fájt is, ott legbelül.



Székesfehérvár; 2008-08-01.