A hasadék, amelybe Béla a félig megfojtott Zoltánt taszította a Mátra aljánál kezdődött és a meredek lejtőt szelte át, s földdel és kövekkel teleszórva egy száz méteres sziklafalnál ért véget.
Azon a helyen, a sziklafal tetején, ahol a két sziklamászó harca lejátszódott, melyet szerelmi féltékenység váltott ki. A hasadék két méter széles és a mélysége huszonnyolc méter. A széléről letekintő a hasadék alját nem láthatta a kiálló sziklák miatt, s azt hihette, hogy örök homályra kárhoztatott, de aki lentről nézett fel, az látta a ráboruló égbolt keskeny csíkját. A beszüremlő világosságtól a mélységben sűrű szürkület derengett, az ernyedt szem lassan kivehette a két fallal határolt térséget, mint egy pincében, ahová szűk résen keresztül hatol be a fény. Ezt a hasadékot valamikor földrengés hozhatta létre, mert a belseje arra emlékeztetett, hogy milyen is lenne egy kettérepesztett kenyér, ha a két felét összeraknák kis távolságot hagyva köztük. Az egyik oldal üregeinek pontosan megfeleltek a másik oldal kiugrásai. Sok helyen beszorult szikladarabok lógtak, amelyek a szakadék szűk volta vagy a kiugrás feletti eresz miatt nem eshettek le.
A szakadék egy része járhatatlan volt kötél nélkül, ezért csak sziklamászók tudtak leereszkedni a hasadék belsejébe. A fülledt nyirkos levegő, az őszi viharok idején lezuhant korhadó fatörzsek és ágak erős szagával keveredve, elakasztotta a lélegzetet. Tökéletes, nyugtalanító csend uralkodott a hasadékba, a közöny csendje, komor és titokzatos, mint a földalatti gyökér növése. Ez a csend akár napokig, hónapokig is eltarthatna, ha néha nem esnének le az elkorhadt fatörzsek és ágak recsegve, ropogva a hasadék mélyére.
Évtizedek alatt kialakult a hasadék jelentékenyebb eltömődéseinek egyike. Alapját egy szűk helyen elakadt kő alkotta, amely erősen a falak közé ékelődött. Két fatörzs hosszú ágakkal, amely a nedvesség és a mészgőzök következtében olyan keménnyé lett, mint a vas, valamikor éppen rázuhant, és a szikla két szélén végignyúlva, megnövelte a dobogót. Sok év alatt ingatag teret alkottak, amelyen olyan kényelmes járás lett, mint a fával kevert szénában. Hamuszínű gombák tenyésztek itt, csomókba tapadva a falakon kúszó penész között, széleiről száraz gallyak és moha csüngtek.
Zoltán, eszméletét vesztve, erre a dobogóra zuhant.
Akármilyen iszonyatos esés volt is ilyen magasságból, nem halt meg. Az avarréteg csak kegyetlen rázkódással fogadta testét.
Egy éles faszilánk a bal oldalába fúródott, és a bordákig felhasította bőrét. Így feküdt, ahogy lezuhant és összehengeredett a ruganyos talajon, hátra szegett fejjel, kinyújtott karral, felfelé fordított tenyérrel, és térdig a szemétbe fúródott lábbal. Szája kinyílt, arcán már rángások futottak, mint a csendesülő hullámok.
Sokáig feküdt így; nem érzett sem fájdalmat, sem a mélység nyirkos hidegét, amely megélénkítette a lelassult vérkeringését. Szája becsukódott, keze kinyúlt, ujjait mozgatni kezdte. Úgy vergődött, mint a partra vetett hal, mind jobban zihálva, nyögve erőlködött, hogy a helyzetén változtasson. Felnyitotta szemét, fejét felemelve a távolban szűk kijáratot látott maga előtt. Nagy nehezen kihúzta a törmelékből mindkét lábát; elborzadt, ahogy rájuk nézett. Bőrük lehorzsolódott, és vérben áztak. Megtapogatta oldalát, ahol felhasadt bőre, és kezét vörösre festette a vér. Ragacsos ujjaival végigtapogatta kezét-lábát, hogy megbizonyosodjon, nincs törés. Ettől kissé jobb kedvre derült.
Felfelé nézett, de a magas, szűk falak fogva tartották.
Támolyogva felállt, de szédült, lába megcsuklott, és visszahuppant. Észrevette a párkányt, és oda kúszott. Éles fájdalom hasított lábába, valahányszor egy-egy gally a sebeihez ért. Nagy nehezen fellépett a párkányra és az eresz alá mászott. A rendkívüli erőfeszítéstől kimerülten elfeküdt, ellenszenvet érzett Béla iránt, amiért elcsábította kedvesét, akkor ő most nem heverne itt lent a jég hideg kövön.
Ingéből tépést készített, úgy-ahogy bekötözte két lábát. Oldala megduzzadt, szüntelenül vérzett, de nem tudta bekötözni, nem maradt több az ingéből. Felállt, megindult a mélyedésben. Az eresz egyenetlen volt, nehezen talált kiszögelést. Felszerelése fent maradt, nem volt segítség, csak kezére és ujjaira számíthatott. Már csak tíz méter volt hátra, mikor olyan sima szakaszhoz ért, hogy nem volt mibe kapaszkodni. Itt már világos volt, ösztönösen reményre kapott. Szeme megszokta a fényt, és meglátott egy kis rést, amibe egy fa gyökere volt beágyazódva. Próbálta elérni, de hiába reménykedett, nem érte el. Ujjai elzsibbadtak az erős kapaszkodástól, minden erejére szüksége volt.
Amint felnézett, kis hidat látott a hasadék felett, ami egy fatörzs volt. Ettől a felfedezéstől teljesen megnyugodott. Csak várni kell, amíg arra megy valaki. De csend volt odafenn, csak nagy ritkán repült el egy madár. Kis felhőcskét fedezett fel, de olyan alig észrevehetően úszott, mintha állna a hőség és a csend bilincsében. Végre megpillantott egy embert, aki az ingatag fatörzsön próbált keresztül mászni.
Felkiáltott;
- Ide! Itt vagyok! Mentsen meg!
- Hogy került oda? – kiáltott a férfi elképedve, és végre megértette, hogy segítségre van szükség. – Jól van, csak kapaszkodjon, elszaladok segítségért, itt vannak nem messze a sziklamászók, hozok tőlük kötelet.
Végre megpillantotta a kötelet, amint leereszkedik. Megfogta, hurkot kötött a végére, és arra tette két lábát, megrántotta, hogy készen van, és a férfi húzni kezdte felfelé. Lekiabált, ne féljen, hogy lezuhan, erősen tartom.
- Húzza! Húzza! – kiáltotta, lábát maga alá szedve, és hátra szegte fejét.
A meredély fala egyenetlen kiugrásokkal siklott lefelé közvetlenül a szeme előtt, majd megállt. A kötél erősen hozzádörzsölődött egy kiugró részhez, és maga körül forgott. Zoltán mindjobban közeledett a sziklafal széléhez. Végre, egy nap barnította erős kéz nyúlt feléje, megragadta, és felhúzta a holtra vált Zoltánt, aki egy gyökérbe kapaszkodva segített a férfinak. Harminc éves forma, kerek, izmos arcú, magas férfi volt a segítsége. Egyik kezével a kötelet fogta, a másikkal a hóna alá nyúlt, és kisegítette a fűre.
- Jól összetörte magát! – mondta a férfi. – Csupa vér. Mi történt?
- Leültem a szakadék szélére, lelógattam a lábamat, és elszédültem, ezután semmire sem emlékszem; amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a körülményekhez képest jó helyre estem, és ennyivel megúsztam.
- Csoda! – mondta a férfi. Csoda folytán menekült meg. Idefigyeljen, elviszem egy közeli helyre, ott majd kezelésbe veszik, ön csupa vér, jól kikészült.
- Nem, a városban lakom, oda megyek – felelte Zoltán, – a lábam ép, már erős vagyok, semmi féle csoda nem foszt meg az erőmtől.
Köszönöm, hogy segített és kihúzott, Ön megmentette az életemet, és elköszönt.
Zoltán boldogan, indult lefelé az ösvényen.
Nagyon elgyengült, de az irónia tartotta benne a lelket, gúnyos haraggal gondolt a szakadékon történtekre, közben leért a műútra.
Alig ment még az úton, mikor a háta mögött közeledő zajt hallott, és megfordulva egy autót pillantott meg: Béla és a volt barátnője ült benne egymás mellett.
Zoltán a földre borult, fejét a karjára hajtotta. Így maradt mindaddig, míg elhajtottak mellette.
Nem akarta, hogy észrevegyék, mind hármójuknak így a legjobb. Ezzel lezárta a múltat, még ha fájt is ott legbelül.




Székesfehérvár; 2008-03-01.