A tizennégy éves Piroska haját göndörítgetem forró sütővassal. Itt lakik öt percre a családotthonban, átugrott egy kis frizurázkodásra. A kislánynak szép, hátközépig érő haja van, így hát hosszadalmas a művelet, elbeszélgetünk közben erről-arról. Szerencsére házunkat kövekből és vályogból rakták annak idején, jó vastag falai vannak, így őrzik a hűvöset még ezen a meleg júliusi napon is.
Piroska egy tanyáról került az otthonba, ahol gémeskút állt az udvaron, petróleumlámpával világítottak, mégis elcsodálkozik, mikor megemlítem, hogy gyerekkoromban nem volt mobil, de nálunk otthon még csak vonalas telefon sem. Hitetlenkedve néz rám, bár közben a tanyasi életről mindazonáltal így nyilatkozik: "Nagyon fain volt." Ez a szavajárása: "fain".
Szemem megakad a konyhám falán függő dagasztóteknőn, kezemben tovább jár a sütővas, de közben elmerengek.
Gyengéim a régiségek. Nincs túl sok belőlük, de az a néhány igazán a szívemhez nőtt, hisz emlékek, a felmenőimtől maradtak rám. A nyolcvan éves Manci néni jól leszidott, mikor valamiért átjött hozzám, és meglátta őket.
- Minek ez a sok ócskaság? - pirított rám kedves palóc tájszólásával. - Miért nem dobod ki őket?
Másnap azonban előkotorta konyhaszekrényéből a régi csutora sodró bordát és nekem adta. Azóta is ott ékeskedik a teknő mellett, rajta a monogram: M.M., vagyis Moksony Margit.
Néhány kopott tányér, csorba bögrék, két különös alakú pálinkáspohár. Már érzem is nyelvemen a szilva, a kacsazsíros kenyér, a lekváros bukta és a boros tea ízét. Senki olyan boros teát nem tudott készíteni, mint nagymamám.
Fenn a gerendán fából készült, kézi kávédaráló, mellette tejeskanna. Mennyit szaladoztunk vele nővéremmel a boltba. Fülén máig ott lóg piciny rézlapocskán a család kezdőbetűje: "B".
A gyönyörű, faragott almárium nem nagy, de annak idején hat ember összes ruhája vígan elfért benne. Nagymamám az ajtaja belső felére ceruzával jegyezte fel házasságkötésük, majd a gyerekek születésének dátumát.
Kredencem tetejéről, ami nagybátyám édesanyjáé volt, vastagfalú, zöld szódásüvegek bámulnak homályos szemmel a cserépkályhára. Álmodoznak, akárcsak én.
Nagymama hintuskával a hátán, nagypapa demizsonnal a kezében. Ballagnak a szőlőhegyre, fel a pincéhez. Nem rohannak, csak ballagnak. Útközben megállnak szótváltani a szembejövőkkel, köszöntik egymást, megbeszélik az újságokat, ki halt meg, ki született, kinek volt lakodalma. Meséik itt duruzsolnak a fülemben. Csupa igaz mesék háborúról, kukoricatörésről, dalolós tollfosztásokról, víg disznótorokról, bálokról, havas éjféli misékről. A fekhelyen hatalmas, vaskos dunyha, az ágy alatt zománcozott, füles éjjeliedény. Kacagva szaladunk az artézi kúthoz, ahol mindig akad valaki. Nagypapa ezt a vizet szereti legjobban.
Egy sokat látott cigarettatárca, benne az utolsó, már el nem szívott "Fecske". Mellette háborúban szerzett kitüntetés, megbarnult, gyűrött képeslap, amin büszke vitézek sorakoznak. Ezerszer elolvastam már a cirkalmas betűkkel rásűrített sorokat.
Kézi horgolású csipkék, fekete nagykendő, a hatalmas rádió recsegő hangja. Melegség tölt el, ha ujjaimmal vagy tekintetemmel végig simítok rajtuk.
Ezeknek a tárgyaknak valóban lelkük van. Élnek, tovább hordják alkotójuk, majd gazdájuk szellemét. Szépek, kedvesek, nemesek, melegek, puhák...
A varázsba hirtelen beleszemtelenkedik egy gondolat. Elborzadok tőle, szinte a hányinger kerülget annyira megrémiszt. Vajon mi milyen emlékeket hagyunk unokáinkra? Két évre gyártott, már működésképtelen mobiltelefonokat, kibelezett számítógépeket? Csodafazekakat, mikrohullámú sütőket fognak simogatni szemükkel? Műanyag abroszokat, antibakteriális paplanokat, intelligens matracokat fognak őrizni szekrényük mélyén dédanyáink időtől megsárgult kelengyéje helyett?
Miről fogunk nekik mesélni? Csapatépítő tréningről, teamről, meetingről bajtársiasság helyett? A gyorséttermek körül terjengő illat és a műszörpök íze tölti el majd őket nosztalgiával?
Kiráz a hideg.
Egyáltalán szükségük lesz-e emlékekre egy olyan világban, ahol minden egyre embertelenebb, ahol mindenki törtet és csak a saját dolga után lohol, ahol fellökik egymást a villamosmegállóban, vagy leszúrják kétszáz forintért.
Érdekli-e majd őket egyáltalán még a család, a múltjuk, származásuk, mikor azt se tudják milyen a másik ember kézírása, illata, szeme fénye, csak az azonosítóját ismerik, s az igaz barátság valami nevetséges utópiának tűnik.
Talán nem is lesz már család, csak lombikok, üvegcsék előre meghatározott nemű, színű egyedekkel.
Elszörnyedek saját sokkoló gondolataimtól. Dermedten állok, kezemben a forró sütővas.
- Kész? - kérdezi izgatottan Piroska.
Bólintok, mire boldogan szalad a tükörhöz és elragadtatással felkiált:
- Nagyon fain! Köszönöm szépen!
Ettől kicsit magamhoz térek. Talán mégsincs minden veszve, ha ez a kamaszlány így örül ennek az egyszerű, fürtös frizurának.
Kikísérem, majd gyorsan előkeresem a régi, megbarnult képeslapot, és ezeregyedszer is elolvasom.

Kedves Szüleim!

Én hála Istennek egészséges vagyok amit maguknak is kívánok a jó Istentől.
Továbbá kedves szüleim írják meg mikor lesz a búcsu tudjam biztosan.
Azt hiszem, hogy tudok haza menni akkorra. Ezen a képen én is rajt vagyok, amit küldök,
keressenek meg.
Isten velük és velem
Mihály

1920.IX.23.




Kinézek az ablakon, az udvaron hét éves lurkóm farag nagy lelkesen egy töklámpást.
Meg fogom próbálni a lehetetlent!