Egy kósza felhő záporozni készült,
bágyadtan táncolt pár jegenye levél,
ezer szárán suhogott a kalászos búzatábla,
s megtört a zöldje vérpiros vadmákok
kormos szemén.

Emlékszem hatvanöt rekkenő nyarára,
lenn csatangoltam a kanyargó pataknál,
fürdött a lelkem a tiszta égi kéken,
és néha már tűnődtem titkos szép igéken.

Szabad sörényű ifjúságom
merre vágtattál gyenge ágon?
Ó, tudom nem jöhet soha több olyan nyár,
sosem lesz már oly illatos semmi nektár,
de kilencszázhatvanöt
emlékeimben örök,
vénülő szememben itt maradtál.