Egykor szerelmesnek hitted magad,
Büszkén vállaltad a nemes érzést,
Álmodban önzetlen voltál s igaz,
Nem ismerted még a magány mérgét.

Puha por pereg el néma csendben,
Fakó ujjak morzsolják az időt,
Szürke csuklyás kétség int hidegen,
Hogy nincs senki az álarcok mögött.

Amiben hittél, hogy ki vagy, álom,
A viasz alatt senki sem lakik,
Egyszer majd jót derülsz a halálon,
S feleded szerelmed könnycseppjeit.

Sírtál te is rég, minden éjszakán,
De szíved megdermesztette a tél,
Ha csak kopott név leszel egy fejfán,
Senki sem tudja, éltél s szerettél.