Mély sóhajtások közepette nézem a kis patakot,
mely halkan csordogál az éjszaka némaságában.
Olyan messze van a víz…vagy én vagyok túl távol?
Végre kiszabadultam a lehangoltság fogságából,
s most mégsem merem megérinteni a fátyolos tükröt.
Nem akarom beszennyezni. Nem akarom bántani.
Az erőm azonban elhagy, s én térdre rogyok
Bűntudatom van a lüktető kis szív közelségétől.
Miattam…oh…biztos miattam lett ily’ fagyos.
Testem bágyadtan zuhanni kezd.
Erőtlen fekszem az apró kavicságyon, és hallom…
egészen közelről hallom, hogyan zokog a kis patak.
Könnyei ellepik megfáradt alakom. Hagyom.
Én nem akarok felkelni, nem akarom itt hagyni őt.
Inkább maradok örökre, s lassan elmerengek
az Élet agyoncifrázott borzalmain.