Villámod tilalomfámba csapott,
roppan, hasad a törzse,
kétségeink sorompóra dűlnek,
a magas fűölelte part
belőlünk kanyarog.
Sétálunk, mint a kamaszok.
Átnézek rád, fürkészem magamban,
s tétován kínálom a hangulatát
a lopott délelőttnek.
Beszívjuk a folyó illatát,
a szabadság belőlünk
rezzenő villanása
bőrünk alá éget billogot,
úgy szívom be a pillanatot,
hogy nem tudom,
mivé formál
a keresés kettős izgalma,
amit önként adsz,
s önként adok.