Dobok reszketnek a sápadt téli égen,
Zord nyugat hegyein halódik a nappal,
Csillaggal fegyver ébred ifjú kezekben,
Szűk szemek, nemes cél: végezni a vaddal.

Rekedt kürt gyilokra szólítja a vadászt,
S az ünnep mezején csak büszke atyjuk maradt,
Erdei füvek, mint aranyra ért kalász,
Borulnak a földre gyors lépteik alatt.

Tizenöt tél, mennyi év mezei munka,
Vérgőzzel köszönt be az oly áhított perc,
Sok ifjú a szénát vajh mennyire unta,
Míg álma sarjadzó szakállal való lett.

Most végre patakban csobog a bíbor vér,
Félreszálló lándzsa temetkezik fába,
Az erdő békéjét acéllal felverték,
S az első már megtért vadkan trófeával.

Vállán csöpögő fej sötétlik komoran,
Mint a parázs-tüzek fényébe visszatér,
Fülébe édes szó, arcára máz loccsan:
„Mátol neved harcos, karod aranyat ér.”

S mire az elkínzott erdő felett hold kél,
Sorban megtérnek mind a véres férfiak,
Vállukon hús, velő, gyötört inak, csont s bél,
Családjának ételt az ifjú vadász ad.