Füstszürkébe vonta magát a kéklő ég,
Bújának mementója minden esőcsepp,
Mi szemem előtt vált igaz, fénylő gyönggyé.
Szemem előtt, lábam alatt, most is megyek,
Rovom az utam, én, az átkozott vándor,
Tűnődöm, örök úton kívűl mi jöhet.
Százszor fordul a nap, s százszor fordul a hold,
Arcomon égi könny és tiszta napsugár,
De létem visszhangja már eltűnt valahol.
Kutatom a múltat, honnan nincs már tovább,
Hol az a pillanat, hogy bűnössé lettem,
S hogy gyarló bűnömért örök szenvedés vár.
Léptek százakká, százak ezrekké lettek,
A válasz nem jön, a kérdés is elhagyott,
Hátamon rongyos lelkem köpenye lebeg.
Szenvedés és gyönyör, oly sok méltán bukott
Angyal szelleme űz lidérces álomba,
S nem tágít mellőlem, kísér az utamon.
Utamon! Egy gazos ösvényre nagy szavak,
Hősinek láttam saját rongyos életem,
Ha még emlékeznék! De már késő bánat.
Nem emlékeznek rám, és én sem emlékszem
Semmire sem sok évnyi hazug életből,
Ezredjére is elalszom az éjjelben.
Nem kell már feloldozás, én nem könyörgök,
Nem vált már meg engem semmilyen égi fény,
Az árulás szégyene mindent felőről.
Valahol messze lebegek fehér ködben,
Valahol messze könnyezek összetörten,
Valahol messze, abban a fehér ködben,
Valahol messze, egy percre emlékezek...
Éjsötétbe vonta magát a szürke ég,
Gyöngyein időzik az ezüst holdsugár,
Vak szemeim már nem látják örök fényét.
Éjidő és napfény tejfehér köddé vált,
Nem számolom én már az évtizedeket,
Lerázom magamról az emlékek rongyát.
Azzá válok, kit bukott angyal sem szívlel,
Még egy álom, s suhogva útjára indul,
Mintha már oszló halottnak tekintene.
Igaza van, régtől megölt a messzi múlt,
Vak testemhez árnyként vak halál közelít,
S tesz csapzott fejemre fekete koszorút.
Pedig, pedig még kutakodom, még mindig,
Hogy hol a határvonal, apró karcolat,
Mi végtelen sötét vándorútra taszít.
Vándorút! Senki nem járt ilyen álomban,
Hol az idő az erővel együtt vész el,
S gyötrő keresés csak rejtélyekbe fullad.
Út a vadonban, út a lélek mélyébe,
Ahol nem vár engem az áhított remény,
Mert elfáslott rongy ez az áruló lélek.
Valahol messze lebegek fehér ködben,
Valahol messze könnyezek összetörten,
Valahol messze, abban a fehér ködben,
Valahol messze, egy percre emlékezek...
Halálba vonta magát a fekete ég,
Gyöngyeit utolsó léptem törte porrá,
Szilánkok nyomán ömlik a fekete vér.
Bámulok ostobán, s ily bamba a halál,
Lassan érti meg, hogy én neki nem kellek,
Megrettenve és menekülve odébbáll.
Az utolsó lépésem után csak fekszem,
Most egyedül vagyok, habzó fájdalomban,
A végtelenedik éjjel fed el végleg.
Az út rég végetért, mégis vad vágy sarkall,
Hogy nyerjek egy kis szikrát az igazságból,
Ismeretlen mélységbe vetem le magam.
Továbbevezek, bár félelmetes a tó,
Melynek közepén a megoldás vár elrejtve,
S oly gyenge már a kar a szaggató kíntól.
Élni kellett volna, élni egy életet,
Akkor most nem hagynám cserben saját magam,
S talán rálelnék a múlt örömkönnyére.
Aszott arcomba csapott a gondolata
A végső megnyugvás örök érzésének,
Hogy feladom az egész rongyos harcomat.
De még akartam tudni, hogy van-e értelem
Amögött, mi lelkem ily messzire hozta,
Vagy csupán ördögi kör ez, ahogy sejtem.
Most én vagyok, az igazság pillanatában,
Mielőtt elveszek, lesújt az örökség:
Vagyok, aki voltam, áruló, ez maradtam.
Valahol messze lebegek fehér ködben,
Valahol messze könnyezek összetörten,
Valahol messze, abban a fehér ködben,
Valahol messze, egy percre emlékezek...