Lassan eljön az én időm,
egy borongós reggelen
a másvilágra költözöm,
ólomsúlyukkal a felhők fáradtan rám borulnak,
vállamra sírják minden bánatukat.
Maradnék még, de nincsen minek,
e földön nem kellek már senkinek,
egy haragos felhő keresztezi utam,
lepergeti előttem összes fájó múltam,
a szép napok hová tűntek,
emlékeimbe valaha megkerülnek?
Lelkemet felkapja egy kavargó szélvihar,
fut velem, majd hazazavar.
Ki tudja merre menjek, hol van a hazám,
tán ahol születtem,
vagy fenn, hol vár jó anyám?
Pillekönnyű léptekkel suhanok, vár a végtelen tér,
ahová a hömpölygő friss illatú felhő kísér.
Repülök magasra, egyre feljebb,
nincs már miért visszatérjek,
szeretteim mind fenn vannak,
gyermekeim megtagadtak.
Szívem helyén egy vérző húscafat,
nem vagyok már más nekik, csak egy lom,
egy megvénült, felesleges kacat.

Pedig milyen boldog voltam
amikor a gólya a házunk felett körözött,
az áhított gyermekáldás hozzánk beköltözött,
hamarosan zsivaly járta be a tájat,
eladva fejünk felöl a házat.
Ha öröm ért, együtt nevettünk,
ha bánat rágott, akkor megkönnyeztük,
a kegyetlen halál szele mikor megcsapott,
harcoltam, mert nem hoztam még elég áldozatot.
Majd amikor kibontott szárnyuk csapkodta képemet,
megkeserítették öreg éveimet,
bántó szavaikat hallva,
napról-napra halt el
szívemnek egy-egy kis darabja.
E sok kis darabka válik most csillaggá,
világítva utatokat, váljatok boldoggá.