Egy szép napon hosszú útra indultam.


Nem tudom hová, merre mentem, csak vitt, sodort magával az ár. Hol gyorsan, hol komótosan. Nagyon hosszú és küzdelmes volt ez az út.
Megküzdöttem hegyekkel, hol pedig völgyből másztam felfelé, mígnem egy csodálatos kis birodalomba nem értem. Akkora volt, hogy hónapok kellettek hozzá, hogy minden zugát felfedezzem.
Volt ott kényelem, puha ágyikó, élelem és még egy gyönyörű tenger is körülvett. Egyszóval Kánaán! Nap mint nap kényeztettek, elláttak minden jóval, így hamar elfeledtem az út fáradalmait.

Korán reggel tornával kezdtem, majd megfürödtem a tenger lágy hullámaiban. E mennyei kezdés után várt rám a fenséges reggeli, majd a nagy pihenés órái ismét kedvet adtak egy kis sétához. Épphogy elindultam, egy nagy falba ütköztem. Eddig észre sem vettem, hogy a palota körül kerítés van. Mivel ez kemény diónak mutatkozott, hát visszafordultam a biztonságot nyújtó, megszokott helyemre. Mire visszaértem, jól el is fáradtam. Épp annyi erőm maradt, hogy a bőség táljából csillapítsam éhségemet.

Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy kezem és a lábam nagyobb lett, mint eddig volt. Gyorsan kerestem egy tükröt, hogy jobban szemügyre vehessem magamat. A szemem-szám tátva maradt. Akkor láttam, hogy nemcsak a kezem és a lábam lett jóval nagyobb, hanem a fejem és a testem is. Tetszett, amit láttam.

Teltek a hónapok és sikerült úgy megnőnöm, hogy az bölcsőm kicsi lett. Ha nyújtózkodtam, a lábam falba ütközött. Ilyenkor egy kéz cirogatását éreztem bőrömön... De lehet, hogy csak álmodtam?
Sokszor előfordult, hogy az ilyen cirógatások alkalmával egy csodálatos éneket hallottam felém szállni a másik oldalról. Nagyon kellemes érzések keringtek körülöttem. Ahogy nőttem, egyre jobban unatkoztam. Próbáltam felhívni magamra a figyelmet, de a hangomat senki nem hallotta meg. Egyszer csak nagy nyomást éreztem. Már kitört rajtam a tehetetlen düh. Ordítottam, toporzékoltam, ahogy csak tudtam.

Sűrű, sötét felhők gyülekeztek felettem, tombolt a vihar. A lezúduló víz elöntötte kedvenc lakhelyemet. Vitt, sodort az ár magával visszafordíthatatlanul. Hol az egyik, hol a másik falnak csapódtam és a fájdalom átjárta testemet.
Kimerülten érkeztem meg egy nagy gáthoz. A túloldalon szorgos emberkek igyekeztek átvágni a gátat, hogy utat nyissanak az áradatnak. Már nagyon fáradt voltam és féltem, de abban a pillanatban, amikor sikerült a gátat átvágniuk, nagy megkönnyebbülést éreztem.
Már látom az alagút végét!


Emberek! Megszülettem!