Magányos kisfiú, ki egykor íróeszközt fogott,
S rá kellett jönnie, hogy írni igazán tudott.
Barátja, kevés volt, ritka nap volt, mikor nevetett,
Talán egy nő volt, kit igazán, szívből szeretett.

Szíve hasadt a csalódástól, s tán tudata is
Én mindig mondtam, hogy nem igaz, mondom ma, s fogom holnap is.
Neve mára meghozta szenvedésének gyümölcsét
Én sem vágyom másra, csak hogy elérjem hírnevét.

Halála, mondják sokan, önszántából történt
De valójában így jár az, ki jövőjéért adja az ördögnek a lelkét.
Ennyi szenvedés, ilyen versek, s íly szörnyű halál után,
Büszke vagyok, hogy költőnk volt, édes kicsiny Hazám!

Állotta a sarat, szenvedett, hogy most híres legyen,
S, ha majd egyszer mellette állok a Végzet hegyen,
Szemébe nézve, magyarként, mint Ő, rázom majd meg kezét,
S megköszönöm neki igaz szavait, költészetbe vetett hitét.