Lehulló falevél tollpiheként libben,
megpihenni készül öreg fák tövében,
tarka ruhájával takarja a földet,
de még utoljára egy cseppet körözget.
Leesik, elfonnyad, nincs már élet benne,
elárvult magányba mintha dideregne,
meglapul a földön megadóan csendbe,
beleásítva a néma természetbe.
Tél fehér leplével féltőn betakarja,
mikor a hideg szél az avart kavarja,
tavasszal sok virág kukucskál alóla,
így lesz a falevél új élet adója.
Mikor mozdul az avar, jön a kikelet,
ébredő napsugár a télnek integet,
mosolyát szórja a rügyező fákra,
s hoz boldogságot az egész világra.