Tüdődön alszik a kátrány.
Halvány, ahogy feszül falán.
Már egy ideje ébren
nézek ki az ablakon.

Szusszanó lélegzetek
között oson ki a pillanat.
Az emléknélküliség olykor
fájdít, olykor mulattat.

Minutumok, töredékek.
Foltosra szőtt lepel.
Egy lyukon pislogok felétek,
érdekel minduntalan

ez a szétszórt káosz-rendszer.
Sokismeretlenes, kiszámítatlan.
Furcsa állat az ember!
Nagy hibája: vonzza a hibátlan.

Ó, én is annak láttam.
Tökéletes körívnek.
És a lélek geometriája?
Talán egy konvex a legszebb ábra.

Széppé teszi szabálytalansága.