Látod?

Most neked is fájnak azok az egyszerű dolgok, amiket gyermeteg játéknak tekintettél.
Mélán és komoran ülsz az ágyon.
Az ágyon, ami néma, titkos szerelmünk tanúja.
Titkos, s mégis... büszkén mutatkozom veled az irigy és gyarló emberek előtt.

Hallod magad?

Beszélni szeretnél hozzám, de hangod elcsuklik, és nem mered kimondani a szavakat. Félsz, hogy elárulod gyengeséged.
Könyörgő pillantásod, szemedben a fényeket még csodálatosabbá teszi.
Néha szeretném megérinteni azokata fényeket a szemedben...
Talán egyszer sikerül, s akkor megértem elméd furcsa, összekuszálódott gondolatait.
Átöleltelek.


Érezted?

Még így fájdalmunk forrongó mocsarában is megfeszült a testem. És a tiéd remegett.
Kívántál és kívántalak.
Óh, csak ne vérezne annyira a lelkünk!
Minden könnyebb, lenne...


Látod?

Már könnyezel, és minden mozdulatomtól egyre jobban hullnak arcodra a fájdalmad jelképei.
Megsajnáltalak egy kicsit...
Mem inkább "szeretlek".


Hallod, amit mondok?

Ne sírj!
Még nem jött el az idő, hogy útjaink elváljanak, de lehet, hogy nem is fog soha bekövetkezni.
Még nem tudunk, nem tanultunk meg egymás nélkül létezni.
Az érzés erősebb és hatalmasabb minden földi hatalomnál, és intelligensebb, minden emberi tudásnál.

Érted?

Meghalunk, ha megrendül szerelmünk és elsorvadunk, ha nem szeretkezünk.
De most bódult mámorban hajtom fejemet a válladra, te reszkető kezed arcomra teszed, és a levegő láthatatlan lényei sírnak körülöttünk.
Szótlanul figyelem nyakadon a megszáradt könnycseppjeid szabályos ívét...
Vagy, csak a szemem csalt meg!?
Igen!..
Nincs is könnycsepp,
hisz fájdalmad jelképe patakként folyt le arcodról egészen a melledig.

Látod?

Nevetek, mert ez most elmúlott, és ezek a kínzó érzések vissza süllyedtek lelkünk legmélyére.
De nincs vége...
Nem tudod levetni magadról földi léted első, súlyos hibáját, és hibád következményeként az önvádat.

És én?
Én nem tudom kiűzni hibád miatt ért keserves fájdalmam!