Feltöltve: 2008-07-14 16:45:37
Megtekintve: 6098
Varázsmosoly
Néha nehéz élni az életet,
amikor még az ég is könnyeket
hullat a földre és a
zöldre festett ablakok
is vakok, nem látnak világot,
sem kinyíló virágot,
mert szürke homály fedi
az eltűnt fényeket
és a lelkemet
fázósan begubózva találom
a csend üres bugyraiban,
ahol csak szorongás van
és utálom ha hangosan
peregnek a percek.
Minden ami körülvesz
ellenem létezik és
ellenem fényezik
karmaikat az idő rémei
Csúszva-mászva menekülnék
e posványos mocsárból,
de béna lelkem
nem mozdul magától,
csak tesped a lét peremén.
és én, aki már nem is én vagyok
- csak egy ok a szenvedésre
hiába várok segítségre,
magányom rablánca körbefog.
De nem áll meg a világ ,
valami mindig változik,
más formává alakul át !
Most is ! Nicsak !
A felhőfoszlányon kandikál a nap,
ablakokra fényesül az ég
és a nyújtózó kertek alatt
nyüzsögni kezd a lét.
Virágaimra bíbor lepel terül,
és kívül belül ömlik rám az öröm.
Napsugár fut át a rögökön
és a fák zöldje dallammá lombosúl.
A közöny bús lényei helyett
barátságos emberek figyelnek rám,
s mire mosolyra húzódik a szám,
szemükből már nevetés árad,
s a föld és ég mosolyának
fénye derül az arcunkra.
Lelkemben felvidul a múlt
és a jövő kapui újra
a hit szavára nyílnak,
és távlatok tárulnak elém,
pedig csak egy mosolyra
virradt fel egy percre a fény.
amikor még az ég is könnyeket
hullat a földre és a
zöldre festett ablakok
is vakok, nem látnak világot,
sem kinyíló virágot,
mert szürke homály fedi
az eltűnt fényeket
és a lelkemet
fázósan begubózva találom
a csend üres bugyraiban,
ahol csak szorongás van
és utálom ha hangosan
peregnek a percek.
Minden ami körülvesz
ellenem létezik és
ellenem fényezik
karmaikat az idő rémei
Csúszva-mászva menekülnék
e posványos mocsárból,
de béna lelkem
nem mozdul magától,
csak tesped a lét peremén.
és én, aki már nem is én vagyok
- csak egy ok a szenvedésre
hiába várok segítségre,
magányom rablánca körbefog.
De nem áll meg a világ ,
valami mindig változik,
más formává alakul át !
Most is ! Nicsak !
A felhőfoszlányon kandikál a nap,
ablakokra fényesül az ég
és a nyújtózó kertek alatt
nyüzsögni kezd a lét.
Virágaimra bíbor lepel terül,
és kívül belül ömlik rám az öröm.
Napsugár fut át a rögökön
és a fák zöldje dallammá lombosúl.
A közöny bús lényei helyett
barátságos emberek figyelnek rám,
s mire mosolyra húzódik a szám,
szemükből már nevetés árad,
s a föld és ég mosolyának
fénye derül az arcunkra.
Lelkemben felvidul a múlt
és a jövő kapui újra
a hit szavára nyílnak,
és távlatok tárulnak elém,
pedig csak egy mosolyra
virradt fel egy percre a fény.
A Fotó: Szaniszló Eszter felvétele (Gyöngyös) / a Googlen találtam.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!